A most következő részben a halak szaporodásáról, növekedéséről fogok általános és megdöbbentő ismereteket megosztani néhány saját tapasztalattal és gondolattal vegyítve. Nem akartam túlbonyolítani a bejegyzést, ezért kerültem az idegen szakszavakat, hátha így mindenki számára könnyebben emészthető lesz a téma. Mélyrehatóbb vizsgálatokat egyedül a ponttyal kapcsolatosan végeztem, mert úgy látom, a horgászok körében ez a faj számít a leggyakoribb célhalnak.

A szaporodás a faj fennmaradását szolgálja. A szárazföldi élőlényekkel ellentétben a halaknál (legalábbis a hazai fajoknál) a megtermékenyülés nem a testen belül, hanem azon kívül, a vízben történik. Egy köbcenti haltejben durván 20 milliárd csírasejt van. A csírasejtek csak vízzel érintkezve mozgásképesek és mozgásuk sem tart fél-öt percnél tovább. A nőstény halaknál az ikrák száma és nagysága halfajonként eltérő. (lásd 1. táblázat). A megfigyelések azt mutatják, hogy természetes körülmények között ideális esetben a megtermékenyülés 80%-os hatékonyságú is lehet, de rosszabb feltételek mellett ez a szám akár 20%-ra is lecsökkenhet. Fontos megjegyezni, hogy a megtermékenyített ikráknak csak nagyon csekély részéből lesz ténylegesen kifejlett hal.

1. táblázat

Megjegyzés: léteznek kevés ikrát rakó halfajok is, amelyek féltve őrzik, gondozzák az ikrát. Pl. harcsa

*Ahány kilogrammos az anyahal, annyival kell az értéket szorozni.

Az ikrák pusztulását számtalan külső tényező előidézheti:

- A víz hőmérsékletének hirtelen változása, felmelegedés – lehűlés

- Vízszintingadozás

- Intenzív hullámzás

- A víz oxigéntartalmának csökkenése

- Különböző penészgombák

- Ikrafaló halak, rovarok, rákok, madarak.

Tehát, ha a fentebb felsorolt vészfaktorokat elkerüli az ikra, akkor megvan rá az esély, hogy a belőle kikelő hallárva ivadékká, majd idővel nagyobb hallá fejlődjön. A különböző negatív behatások igen kedvezőtlenül tudják befolyásolni egy-egy halfaj állományának gyarapodását, különösen, ha ezek a tényezők ívási időszakban jelentkeznek. Természetesen a fenti kockázatok mellett további veszedelmekkel is szembe kell néznie a fiatal halaknak a fejlődésük során. Ezek közé sorolhatóak például a különböző toxikus szennyező anyagok, illetve a vízben felszabaduló mérgező gázok.

A halfajok az ivarérettséget eltérő korban érik el. A kis termetű halak (pl. küsz, sügér) már egyéves korukban ivarérettek. A csuka jellemzően 2, a süllő és a ponty 3, a dévérkeszeg, a harcsa pedig 4 éves korában éri el a szaporodóképességét. A nemek között is különbség van. Egyes halfajoknál az ikrás egyedek csak később, akár 1-2 év után válnak ivaréretté (pl: ponty).

A halak esetében az eltérő nemek fejlődése különböző ütemben történik. Nagy általánosságban elmondható, hogy a nőstények (ikrások) nagyobbak a hímnemű (tejes) halaknál. A dévérkeszegnél 10-15, a pontynál 25-30, a vörösszárnyú keszegnél 40-50%-kal nagyobbak az ikrások, mint a hímnemű kortársak. Kivételt képez a harcsa, amely faj esetében a tejes nagyobb, mint az azonos korú ikrás társa.

Hogyan lehet a hal életkorát meghatározni?

A pikkely tulajdonképpen egy csont, vagyis csont lemezecske, amelyen a fa évgyűrűihez hasonlóan, a nyári és téli időszak eltérő fejlődési üteme miatt különböző nagyságú, szélességű növekedési gyűrűk jönnek létre. A halak életkorának meghatározása a pikkelyen található évgyűrűk számának a leolvasásával is lehetséges. Arra kérem a tisztelt olvasót, hogy ha a pikkelyek vizsgálatával szeretné az adott egyed kormeghatározását elvégezni, a mintát minden esetben csak fogyasztásra szánt hal megtisztítását követően vegye le, semmiképp se élő példányról. A pikkelynél pontosabb adatokkal tud szolgálni a halcsont, amelyen szintén szakaszosan növekvő évgyűrűk alakulnak ki. A csontok csiszolatából – speciális festési eljárást követően - mikroszkóp segítségével remekül leolvasható az évgyűrűk száma.

Hazánk sikerhala, a ponty

A ponty napjainkban földünk legszélesebb körében elterjedt édesvízi halfaja. Élőhelyét hazánkban eredetileg az alföldi jellegű, nyáron felmelegedő sekély vizű tavak, holtágak és a folyók alsó és középső folyásának mellékágai, kiöntései képezték. Manapság a mesterséges telepítések következtében mára sok olyan vízterületen is megtalálható, melyek az alapvető igényeinek kevésbé felelnek meg, így bennük a ponty ugyan növekszik, de nem szaporodik. Optimális fejlődéséhez 23 ^oC körüli vízhőmérsékletet igényel. Hazai vizeinkben a tejesek 2-3, míg az ikrások 3-4 év után érik el az ivarérettséget, de más földrészek trópusi vizeiben ehhez egyetlen év is elegendő. Természetes környezetben ívóhelyét a dús növényzettel borított kiöntések képezik. Folyóvizeink ívóhelyei csak bizonyos években tudnak hozzájárulni a pontyállomány növekedéséhez, mert a rendszeres vízszintingadozás és az árvizek gyors visszavonulása gyakran tönkreteszik a lerakott ikrát vagy a kikelt zsenge ivadékot. A vadponty ikrája fokozatosan érik be, és az ívás néhány napos közökkel ismétlődik. A kihelyezett tógazdasági pontyok ezt a faja tulajdonságukat bizonyos mértékben már elvesztették, mert a számukra ideálisan kialakított tavi környezetben a bőséges tápanyagellátás eredményeként az ikrák fejlődése, érése szinkronizált. A tógazdaságok haszonelvűek, saját vizükben a leggyorsabban gyarapodó pontyfajtát tartják, tenyésztik. A tógazdasági hal az évek alatt olyannyira az adott területhez, vízminőséghez szokott, hogy más körülmények közé kerülve nehezen találja meg életfeltételeit. Ha nem kapja rendszeresen az „ingyen tápot”, ha fertőzés van, és nem jön a gyógyszer, ha szennyezett vízben kénytelen létezni, könnyedén megbetegszik vagy elhullik. Mindezek mellett ragadozómentes vízben is nevelődik, így a gyengébb egyedek is képesek elérni a kifejlett kort. A tógazdasági ponty továbbszaporodásával kapcsolatban két alapvető probléma van. 1. Beltenyészet a népesség – a telepített több tonna hal mindössze néhány szülőegyedtől származik a mesterséges fejés-megtermékenyítés rendszere miatt, ezért genetikai sokféleség és ellenálló képesség ezt az állományt nem jellemzi. Bármilyen kisebb zavaró környezeti változás miatt az ívás akár el is maradhat, illetve sikertelen lehet. 2. A sok telepített pontyot befogadó vizekben egyszerűen nincs elegendő táplálék és élőhely a pontyivadék fejlődéséhez. E helyeken a tógazdasági pontyok sikerrel leívhatnak, de kifejlett egyedek ebből aligha származnak, mert éhen halnak vagy áldozatául esnek más halaknak. (Egyszer egy hasonló problémával küszködő horgásztavon vettem részt egy versenyen. A megmérettetés alatt több 4-5 kg feletti pontyot is zsákmányoltam. A lefújást követően a mérlegelésnél megdöbbenve tapasztaltam, hogy a haltartómban több élettelen, félig megemésztett aprócska ponty volt. Nem is fogtam ilyen halakat, akkor meg hogyan kerülhettek oda? Gondolom a választ mindenki sejti: az általam megfogott nagyobb pontyok még korábban felfalták, majd a fárasztást követően a szákban kiöklendezték saját fajtársaikat).

Egy ikrás ponty testtömeg-kilogrammonként 150-200 ezer ikrát érlel! Természetes körülmények között százezer ikrából csupán egy éli meg az ivarérett kort. Ezt az arányt jelentősen növelheti a kíméleti helyek biztosítása. A 3, a 10 és a 25 kg-s ponty is szaporodóképes, de utóbbi a testsúlyához viszonyítva – kora miatt – már gyengébb minőségű ikrát állít elő, mint az első kettő méret. A gyengébb minőség az ikrák rosszabb termékenyülésében mutatkozik meg, ugyanakkor a nagy halak szaporodása természetes rendszerekben kulcsfontosságú, hiszen épp ezek az egyedek adhatják át az utódgenerációnak azokat a géneket, amelyek az adott környezetben az ily naggyá fejlődéséhez szükségesek. A szakirodalom azt írja, hogy a ponty ívása 18-20 ^oC-nál kezdődik, de ennél kisebb vízhőmérséklet mellett is figyeltek meg pontyívást, melynek időszaka áprilistól júniusig tart. Személyes tapasztalatom, hogy a dunai pontyok már március végén felkeresik az ívásra alkalmas területeket. Figyelemre méltó, hogy április végén már leívott (telepített) pontyokat zsákmányoltam, holott a tilalmi időszak még csak akkor vette kezdetét. Ebből is látható, hogy az ívási oltalom ciklusa bizony nem minden esetben fedi a szaporodási időszakot. A valamelyest melegebb májusi, júniusi hónapokban is sikerült pontyívást megfigyelnem, de azok nem voltak oly intenzívek, mint a kora tavasszal látottak. A természetes vizek telepítésből származó pontypopulációja jellemzően korábban ívik, mint a vadponty állomány. Ez a megfigyelés is bizonyítja, hogy egyes vizekben a mai napig megvan az eredeti vadponty-állomány, ugyanis ez a populáció nem ívik össze a telepített tógazdasági pontyokkal.

Akváriumi körülmények között a ponty ívási aktusa a következő módon zajlik:

- A tejes körülússza a nyugodtan mozgó ikrást.

- Az ikrás a fenék felé úszik, és ott a tejeshez viszonyítva ferde pozíciót foglal el.

- Az ikrás a fenék felett vízszintesen helyezkedik el, a tejes vele párhuzamosan, közvetlenül mellette áll meg. Ekkor mindkét hal teste 1 másodpercig megremeg, miközben egyszerre kibocsájtják a szaporítóanyagot.

- Ez az aktus 1-4 alkalommal megismétlődik.

- A halak közvetlenül a víz felszíne alá úsznak, a tejes 1-5 percig kering az ikrás körül, majd a halak újból a fenék felé húznak, ahol megismétlődik az előbbi magatartásmód.

Napjainkban a természetes vízi pontyállomány jelentős része tógazdasági eredetű. Ez idáig még nem képezte vizsgálat tárgyát, hogy a tógazdasági nemes ponty mely vonala a legalkalmasabb a természetes vízi kihelyezésre. A gyakorlatban megfigyelt növekedési értékek ugyan némi támpontot adhatnak, de tudományosan nem értékelhetőek. A régi klasszikus pontyfajtákkal napjainkban már alig találkozhatunk. Tógazdasági látókörben az állandó keresztezések következtében tiszta formájuk teljesen eltűnt, illetve a felbukkanó betegségekkel szemben mutatott csekély ellenálló képességük miatt gyakorlatilag „kipusztultak”. Magyarországon jelenleg a halkeltetőknek 17 nyilvántartott táj- és hibrid pontyfajta szaporítására adnak ki engedélyt. A mesterséges szaporításnál az ember kézben tartja a megtermékenyülés, a kelés és a növekedés folyamatát. A készterméket csak akkor engedik szabadjára, amikor az már kinőtt a legtöbb kártevő foga alól, illetve jelentős esélye van az életben maradásra. Általánosan elmondható, hogy a tógazdasági pontytermelés 3 éves üzemformában történik, amelynek célja az 1 kilogramm fölötti egyedsúly leggazdaságosabb előállítása. Az eljárás alapja, hogy a 3 tenyész szezon során a kihelyezési sűrűség, a természetes táplálékbázis és a mesterséges takarmányozás szabályozásával befolyásolják a ponty növekedési ütemét. A világszerte alkalmazott pontytenyésztési módszert Dubics Tamás dolgozta ki az 1850-as és 1860-as években Lengyelországban, majd ezt fejlesztette tovább Woynárovich Elek 1960-ban. Ezzel a magyar haltenyésztők egy örökkévalóságra beírták a nevüket a pontytenyésztés nagykönyvébe!

A ponty növekedése természetes vizeinkben nem egyenletes, a folyamat jelentős mértékben függ a táplálék konkurensek mennyiségétől, az élettér nagyságától, továbbá, hogy fejlődése során milyen mértékű stressz hatások érik. Fontos kihangsúlyozni, hogy a természetes- és a mesterséges környezetben (halgazdaságokban) nevelkedett halak eltérő ütemben fejlődnek! A horgászigények kielégítése érdekében rengeteg olyan vízbe is telepítettek pontyokat, amelyekben nagy mennyiségű keszegféle él, emiatt a víz táplálékbázisa a kihelyezett nagy mennyiségű ponty további fejlődéséhez egyszerűen nem elegendő.

Egy-egy halfaj telepítése során ajánlott a jelöléssel ellátott egyedek kihelyezése. Idővel a visszafogott jelölt halak adataiból több információ is kiolvasható a kihelyezés sikerességét illetően. Például az adott hal a telepítés helyszínétől milyen mértékben vándorolt el, valamint az eltelt idő alatt mennyit növekedett. A vadvízi nyurgaponty növekedését Balon (1957) vizsgálta a Duna egyik szlovákiai mellékágán:

A ponty a hosszú életű halfajok közé sorolható. Ha sikerül a rá leselkedő veszedelmeket elkerülnie, akár a 25-30 éves életkort, és 1 méter fölötti testhosszúságot is elérheti!

A magyar horgásztársadalom erősen a ponty horgászatára szocializálódott. Véleményem szerint a vízkezelőknek sokkal körültekintőbben kellene bánnia a kihelyezésekkel, mert ahogyan a bejegyzés szövege is rávilágít, nem minden esetben a legjobb dolog erőltetni a ponty-centrikusságot. A halgazdálkodó szervezeteknek rugalmasabban kellene hozzáállniuk a feladathoz (a vízterületre jellemző őshonos halfajok kihelyezésének erősítése), illetve meglátásom szerint minden telepítés előtt/után vizsgálat tárgyát kell, hogy képezze a kihelyezett hal későbbi kondíciója, vándorlása, növekedése.

A kecsege gyászos története

Folyóvizeink talán egyik legmutatósabb halának a kecsege számít. Sajnálatos módon napjainkra állománya annyira megfogyatkozott, hogy felkerült a nem fogható halak listájára. Hogyan is jutott a kipusztulás szélére ez a gyönyörű halfaj? Télen a kecsege hatalmas csapatokba verődve a folyó mélyebb gödreibe húzódik. A tömegesen támadó kormoránok, vagy a mértéktelen halász-, horgászfogások (élen a gereblyézőkkel) ebben az időszakban okozták a legnagyobb veszteséget állományukban. Vizeink kecsegeállománya a hatvanas évektől szinte folyamatosan csökkent, ezt a regisztrált halász- és horgászfogás statisztikák egyaránt tükrözik. 1986 – 23 tonna, 1999 - 17 tonna, 2009 – 3,1 tonna, 2011 – 2,2 tonna kecsege került a halászok hálójába. A 90-es években Magyarországon ennek a nemes halnak a legkisebb fogható méretét 40 centiben határozták meg. Ezt 1998-ban 45 centiméterre módosították, majd 2014-től nem fogható halfajjá nyilvánították. Sajnos igen kevés adat áll rendelkezésre a halak növekedésével, vándorlásával kapcsolatosan, aminek az egyik szenvedő alanya a kecsege lett. A nőstény kecsege 5-6, míg a hím 3-5 éves korában éri el az ivarérettséget, de akadnak olyan ikrások, amelyek még hatéves korukban sem ivarérettek. (Az ismert vizsgálatok során a legkisebb ivarérett ikrás kecsege egy 7 éves, 445 mm-es példány volt). A kecsege relatíve a gyorsan növekvő halfajok közé tartozik, így fordulhatott elő, hogy a kifogható legkisebb méretet hamarabb érte el, mint a szaporodóképes állapotot. Vagyis már azelőtt a konyhaasztalra kerülhetett, mielőtt elvégezte volna feladatát a természetben!

Megjegyzés: a halak méretkorlátozása többek között az ivarérettség eléréséhez kötődik, ám a meghatározott érték ivartól függetlenül fix. Ha a halak méretkorlátozását a tejes ivarérettségi korhoz és hosszához igazítjuk, akkor előfordulhat, hogy az adott méretet elérő halnál, ha az ikrás, akkor az még nem is ivarérett, azaz életében még egyszer sem tudott leívni. 3 éve pont emiatt emelkedett a harcsa méretkorlátozása, és ezért lenne indokolt országosan bevezetni magasabb mérethatárokat például a süllőre, csukára, menyhalra.

Szokás a környezeti feltételek kedvezőtlen alakulásával magyarázni egy-egy faj populációjának csökkenését. Én másképpen látom a dolgokat. Szerintem a sorozatos hibáknak és a felelőtlen halgazdálkodó szervek hanyagságának lett az eredménye, hogy e szépséges nemes hal napjainkra csak véletlenszerű zsákmányként jelentkezik a horgászok horgán. Félek, hogy hosszú távon más halfajok is a kecsege sorsára juthatnak. (Pl.: a dunai kősüllő állomány drasztikus csökkenése). Ha megnézzük az elmúlt 30-40 év fogási statisztikáit, akkor szembetűnő, hogy nagyon kevés azon halfajtok száma, ahol az eltelt évek alatt növekedett volna a regisztrált zsákmányolt mennyiség. A horgászok létszámának emelkedése, a különböző módszerek fejlődése, a halradarok megjelenése, térhódítása mind-mind hozzájárul(hat) e negatív tendenciához…

Összegyűjtöttem egy táblázatba a Magyarországon leggyakrabban fogható halfajok növekedési ütemét. A vizsgált területeknél előnyben részesítettem a természetes vizeket, így a sporttársak reálisabb képet kaphatnak egy adott faj fejlődésének gyorsaságával kapcsolatban. Meglátásom szerint nagyon sok megdöbbentő információt tartalmaz ez a táblázat.

A képre kattintva a táblázat megtekinthető nagyobb méretben.

A kapitális méretű halak döntő hányada sajnos otthon végzi. A horgászoknak nem csak a tudást kellene megtanulniuk, hanem a kegyelmezést is. Ahogy írtam, ezeknek a halaknak rengeteg megpróbáltatáson kellett keresztülmenniük ahhoz, hogy megéljék a matuzsálemi életkort.

Gondolták volna, hogy egy 35 cm hosszúságú leánykoncér 11 éves? Egy félkilós dévérkeszeg 9 éves? Egy 53 centis süllő 8 éves? Vagy egy 48 centis márna 8 éves? Hangsúlyozom, évekről van szó! Remélem, a fenti ismeretek után néhány horgász véleménye némiképpen megváltozik és a vízparton majd eszébe jut pár számadat, hátha így jobban átgondolja egy nagyobb hal megtartását. A kapitális dévérkeszegek akár 18-20 évesek is lehetnek, mégis sokan lenézik őket, azzal a jelzővel, hogy „majd jó lesz hallé alapnak”.

Természetes vizeinkben drasztikusan csökken a nagytestű halak száma, ezért nézetem és javaslatom szerint inkább engedjük őket szabadjára és helyettük a kisebb méretű, ámde gyakrabban előforduló példányok közül vigyünk haza. De ugyanezt tudom elmondani a fiatal, méreten aluli halak elvitelével kapcsolatban. A táblázatból jól kiolvasható, hogy bizony nem kevés időnek szükséges eltelnie ahhoz, hogy egy hal elérje az ivarérettségi állapotot. Egyesek felelőtlenek és nem gondolnak bele a következményekbe. Ha elhordják a fiatal, éretlen példányokat, akkor hogyan alakuljon ki egy magasabb egyedszámú populáció? Itt is megemlítek néhány számot. A pontynak 3-4, a bodorkának 3-5, a laposkeszegnek 3-6, a márnának 4-5, a kősüllőnek 3-4 év szükségeltetik, hogy elérje az ivarérett kort! Nem nehéz belátni, hogy ha minden példánynak az életében lehetősége lenne legalább 2-3 alkalommal leívnia, akkor mekkora szaporulattal ajándékozhatnák meg vizeinket. Sajnálatos módon manapság kívánatosabb aratni, mint vetni.

Számos horgász panaszkodik, hogy nincsen telepítés, ezért nincsen hal. Az egyik kedvenc mondanom, amivel a leggyakrabban találkozom: „ha lenne telepítés, lenne hal is”. Az elmúlt napokban szintén ezzel a hozzászólással találkoztam egy 9 kilós süllő fényképe alatt. Mondanom se kell, a hal tepsiben végezte. Tehát ez a horgász megírta a „tutit”, telepíteni kell, és akkor majd gombamód szaporodnak a kapitális halak. Halkan megjegyzem, ez a hal körülbelül 13-16 éves lehetett. Az vízkezelők nem fognak nagyméretű halakat kihelyezni, mert nem gazdaságos, nincs rá keret, illetve a haltermelők nem állítanak elő ilyen méretű halakat. A horgász csak reménykedhet, hogy a betelepített hal megéli a matuzsálemi életkort.

Valljuk be, egy akkora vízfelületen, mint például a Duna, nem csekély mennyiségű halat kellene ahhoz kihelyezni, hogy azon egy érezhető változás induljon be. Akik rendszeresen lejárnak a folyóhoz, azok megtapasztalták, hogy minden évben van egy halfaj, amely dominál. Ekkor minden horgász a bőség örömében fürdik, és bizony néhányan átesnek a ló túloldalára. Ők nem gondolnak a jövőre? Ha elenyésző a telepítések száma, akkor abban az évben honnan került a folyóba az a rengeteg hal? Sok jászt, paducot vagy szilvaorrút fognak? Ezek a halak mind-mind kizárólag természetes szaporulatból származhatnak, mert soha senki nem telepítette őket sehová! Ez a megfigyelés is remekül tükrözi, hogy az önfenntartó szaporulat képes felülírni bármekkora mértékű külső beavatkozást. De egy jól sikerült ívásból felnövő új nemzedékhez nemcsak ideális körülmények szükségeltetnek, hanem a kíméletes, mértékletességet tanúsító gazdálkodó is.

Felhasznált forrásanyag: Dr. Papp Károlyné – Vízről, halról horgászoknak MOHOSZ

Pénzes Bethen, Tölg István – A halak ösztönei és szokása, Natura 1980.

Gyulai Ferenc – Halszerelem, Szalay kiadó 2006.

Pintér Károly – Magyarország halai, Mezőgazdasági kiadó 2015.