Vágyom a szabadba, de odakint repkednek a mínuszok. Fagyos szelek fújnak és a folyó hátán hatalmas jégtáblák utaznak. Fájó szívvel, de kénytelen vagyok beletörődni, hogy a következő vízparti randevúra még nagyon sokat kell várnom. Hogy valamelyest csillapítsam horgászlázamat, fellapozom az elmúlt év képes krónikáit és a megkopott emlékeket újra felidézem.

A tavalyi tél hiába volt enyhe, mégis hosszúra nyúlt. Az első rezgős próbálkozásokat március környékén ejtettem meg, amikor is mindegy volt, hogy mit fogok, csak vízparton lehessek. Eleinte kisebb keszegek húzgálták a feederbotok érzékeny spicceit, majd egyre gyakrabban futottam bele egy-egy eltévedt pontycsapatba. Először a szerencsének tulajdonítottam meglepetésszerű fogásaimat, majd az idő előrehaladtával egyre világosabbá vált, hogy ez nem lehet a véletlen műve. Soha egyetlen évben sem fogtam annyi pontyot, mint a 2016-os esztendőben. A becsapott aranyhasúak egyik felét a tavaszi telepítésekből származó kétnyaras példányok adták ki, míg másik részét a jól megtermett 4-5 kilósak. Hogy hová lettek a 2-3 kilós pontyok? Nem tudom, de az igazat megvallva ez a kérdés nem is foglalkoztat. Elvégre mégiscsak 2016 volt a „legpontyosabb” évem. :-)

Tavasszal a Duna tartósan magas vízállással örvendeztette meg az ívásra készülő halakat, amely igencsak kedvezett a sikeres szaporodásnak. A vízzel megtelt öblökben, holtágakban gyönyörű halak úszkáltak, főként pontyok és keszegek járták tavaszi, nyár eleji násztáncukat. Hetekkel később milliószámra hemzsegtek az aprócska ivadékhalak a menedéket nyújtó növényzet és parti kövezések széleiben, amelyek bizakodásra adhatnak okot a jövőt tekintve.

A forró, nyári szellő idegen vizekre repített, egészen pontosan két hétig a Balatonon múlattam az időt. Egy kedves barátomnak, Szári Zsoltinak köszönhetően életre szóló fogásokkal – akarom mondani fogasokkal lettem gazdagabb, amelyeket úgy érzem, még hosszú távon is nehéz lesz felülmúlni. A csónakos ringatózás mellett a szárazföldi horgászatokra is bőven jutott szabadidőm, s bár az időjárás és a halak kapókedve olykor áthúzták a számításaimat, a reggeli kalandozások túlnyomórészt happy enddel zárultak. (A Balatonon átélt élményekről szeretnék két különálló bejegyzésben beszámolni, amelyekre ígérem, a közeljövőben sort kerítek).

A tikkasztó, nyári hőségben sok időt szenteltem a busa horgászatának. Hazai vizeinkben óriási mértékben elszaporodott, mégis alig akad néhány horgász, akik célzottan a busákat venné üldözőbe. A horgászok többsége állítólag azért nem szereti, mert nehéz horogra csalni, a húsa nem ízletes és mindezek mellett nem egy szépségdíjas hal. Az én meglátásom szerint ennek a halnak egyszerűen csak rossz a marketingje. Horgászata sajátos módszert igényel. Fárasztása nagyon élvezetes, igazi sporthal. Húsának elkészítési módja a lakosság körében nem elterjedt, vélhetően emiatt is vannak negatív előítéletek élvezhetőségével kapcsolatosan. Néhány busát én is hazavittem, és akik megkóstolták, azok elmondása alapján halászlét nem érdemes készíteni belőle, de sütve kiváló halétel.

Kezdetben a sokak által ismert technoplanktonos módszerrel próbálkoztam, de valamit rosszul csinálhattam, mert nálam ez a fajta technika nem aratott nagy sikert. Tovább kísérleteztem, mégis az eredmények elmaradtak. Már majdnem ott tartottam, hogy feladom, amikor megtört az átok. Úszós készséggel nagyon szép planktonevőket sikerült horogra csalnom. Minden játéknak megvan a maga szabálya, amelyeket a sportszerűség miatt illik is betartani. Sajnos a busa horgászata magában hordozza annak veszélyét, hogy az erkölcstelen horgászok a számukra hasznos információkat önös érdekből saját maguk javára fordítják. Többek között emiatt sem szeretnék a módszer részleteiről mesélni, mert félek, hogy több kárt okoznék velük, mint hasznot.

2015-ben nagyon hiányoltam az öreg, mohos hátú dévéreket, de jelentem, újfent előkerültek. Figyelemre méltó aktivitást főként az augusztus-szeptemberi hónapokban mutattak, ekkor több 2 kiló feletti példányt is sikerült szákba terelnem egy fotó erejéig. Elismerem, a dévérkeszeg megfogása nem nyújt komolyabb élvezeti értéket, de nálam valamiért előkelő helyet foglal el. Nehéz szavakba öntenem, hogy pontosan mi az, ami számomra ennyire rabul ejtő a horgászatában. Esetleg a merítés előtti utolsó pillanatokat emelném ki, amikor lapát testével oldalára fordul és a vízfelszín alatt kirajzolódik ezüstös vagy bronzos kontúrja. Ezzel a látvánnyal a mai napig egyszerűen nem tudok betelni, teljesen elvarázsol.

Régi barátomnak, Monori Istvánnak köszönhetően sikerült mélyebb betekintést nyernem a folyóvízi kuttyogatás rejtelmeibe. Bármilyen hihetetlenül is fog hangzani, de még sosem horgásztam csónakból folyóvízen. Ennek tudatában el lehet képzelni, mekkora izgalommal fogadtam cimborám első meghívását. Pisti hiába ütötte kitartóan a vizet, és csorogtunk át többször is a jobbnál jobb tartásokon, a bajszos rablóhalak rendszerint figyelmen kívül hagyták csalijainkat. Ettől függetlenül mindig izgatottan vártam a következő meghívását, amelyekre rendszeresen, gondolkodás nélkül mondtam igent. Ezeknek a csónakos horgászatoknak leírhatatlan hangulatuk volt. Pisti számtalanszor mesélt mélyre ható, nosztalgikus, elfeledett történeteket távoli vizekről, nagy fogásokról, elmúlt sporttársakról. Tiszta szívű, jólelkű embert ismerhettem meg személyében, örülök, hogy a sors egy hajóba terelt minket.

Októberre a színek lehiggadtak, a természet elcsendesedett, a motorcsónakok megfogyatkoztak, és a folyóhoz menekültem a monoton hétköznapok nyugtalanító gondjai elől. A korábbi évekhez hasonlóan az őszi hétvégék a márnázásokról szóltak. Kifogástalan horgászatokban lehetett részem, nincs okom a panaszkodásra. Akadtak olyan napok is, amikor már olyan érzésem volt, mintha valamilyen agyontelepített vízen horgásznék. A hegedűművészek nemcsak a felszerelésemet, de a karomat is kellően megdolgoztatták, megtörtént, hogy egy háromnapos márnázást követően bizony erős izomláz gyötörte a jobb bicepszemet. A márnák a megszokottnál talán mohóbban táplálkoztak és a tavalyi év után az átlagsúlyuk is valamelyest növekedett. Bár a 4 kilós „álomhatárt” nem tudtam átlépni, nem is ez volt a célom. A teszthorgászatokat háttérbe szorítottam, a különféle statisztikai számításokat elhanyagoltam, csak kint akartam lenni a szabadban és gyönyörködni abban a csodálatos környezetben, amely körülvett. Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt egy-két olyan horgásznapom, amikor különböző dolgokkal kísérleteztem, de nem ezek jellemezték az őszi horgászatok hangulatát.

December közeledtével a nappalok egyre csak hűvösebbek és rövidebbek lettek, kezdetét vették a menyhalas horgászatok. Laci bácsival közösen, karöltve indultunk esti portyáinkra a menyhalak ellen. Eleinte adakozó kedvében volt a folyó, de ahogy közeledett az év vége, úgy váltak egyre rapszodikusabbá horgászataink. Hiába fagyoskodtunk és áztattuk magunkat a szitáló, ködös éjszakákban és ezenfelül tettünk meg végelláthatatlan gyalogtúrákat a jobb helyek reményében, a menyhalfogáshoz fűzött álmok rövidesen tovaszálltak.

Most január van, odakint repkednek a mínuszok. Fagyos szelek fújnak és a folyó hátán hatalmas jégtáblák utaznak. Ha kitekintek az ablakon, fájó szívvel gondolok bele, hogy mennyire távolinak tűnik a tavasz eljövetele.