2017. aug 27.

Pontylesen

írta: Kenyeres László
Pontylesen

vagolap01_17.jpg

… emlékszem gyönyörű, szikrázó napsütés volt. A kalendárium szerint még csak május elején jártunk, mégis hosszú hetek óta tartó kánikulai hőség uralkodott az ország felett. Mindig izgatottan vártam, hogy kiszabadulhassak az iskolapad fogságából és biciklire pattanva megjárjam szokásos Duna parti körutamat. Akkoriban még nem volt elterjedt a mobiltelefon, internet és a számítógép is csak a tehetősebb gyerekeknek adatott meg. Mondanom se kell, abban az időben több fiatallal lehetett találkozni a focipályán vagy a lakótelepi játszótereken… De más idők jártak, elmúlt.

A rendszeres körbejárásnak köszönhetően mindig naprakész, friss információkkal rendelkeztem a halfogást illetően. Első helyszínként a Bükkös-patak torkolatától indultam, majd következet a kifolyó, a holtág, a derecskei forgó, a magányosan álló csónakház és így szép sorban haladtam folyásnak felfelé a Duna mentén. Nem volt olyan alkalom, hogy ne találkoztam volna egy-két ismerős arccal a parton, akikkel hosszú percekig tudtam elbeszélgetni közös témánkról, a horgászatról. Éppen a kis holtág fahídjánál jártam, amikor összefutottam Karcsi bácsival, az öreg Fodorral. Még engem is meglepett kettőnk találkozása, ugyanis délutánonként általában a feleségével odahaza szokott sziesztázni.

Kissé aggódva nyújtottam jobb kezemet, hiszen az öregnek olyan szorítása volt, akár egy erőembernek. Nyugtalanságom nem volt alaptalan, hiszen erős kézfogását követően még egy nyaklevest is kaptam, amit be kell vallanom, megérdemeltem. Tudniillik legutóbbi találkozásunk alkalmával szemtelenül viselkedtem, kinevettem az idős horgászt. Éppen gilisztaszedéshez készülődött a meredek töltés oldalában, amikor megcsúszott a harmatos fűben és nadrágféken egészen a vízig szánkázott. Térdemet csapkodva hangosan kacarásztam, ő pedig cifrábbnál-cifrább szavakkal illette pimasz megmozdulásomat. Ijedtemben biciklire pattantam és kaján vigyorral az arcomon elmenekültem a helyszínről.

- Na öcskös, ezt megérdemelted. Kinevetjük az idősebbet? Nem szégyelled magad? Különben is mit tekeregsz erre? Nincs házi feladatod?

Lesütött fejjel, elszégyellve néztem a megfakult híd gerendáit, miközben nagy nehezen, de kinyögtem egy bocsánatkérő mondatot.

- Jól van kölyök, megbocsátok! De ne mond azt, hogy szőrös szívű vagyok, gyere velem és olyat mutatok, amire még felnőtt korodban is emlékezni fogsz.

Elképzelésem se volt, hogy mit szeretne mutatni az öreg, ezért kíváncsiskodóan vele tartottam. Amíg a bicikliket toltuk sikerült kihúznom belőle, hogy valami „titkos pontylesre” tartunk, amit a helyi horgászok közül is csak néhányan ismertek. Hamarosan el is érkeztünk egy elhagyatott üdülőhöz, ahol a kerékpárokat hátrahagyva gyalog vágtunk neki a sűrűn benőtt, szinte már áthatolhatatlan növényzetnek. Fegyverhordozóként követtem a kisöreget az embermagasságú gazban, miközben patakokban folyt rólam a víz. A ruhám telis tele volt mindenféle szúrós virágmaggal, az arcomról pedig alig győztem a ragadós pókhálót lehámozni. Néhány száz méter megtétele után szinte karnyújtásnyira kerültünk a víztől, ekkor a vénember hátrafordult és halkan odasúgta:

- Mostantól nem beszélünk, csendben kell lenni és figyelj oda, hogy hova lépsz!

Egy korábbi viharban kidőlt fűzfa mellé telepedtünk le, melynek kopaszra vetkőzött, elkorhadt ágai a vízbe nyúltak. Leguggoltunk a fa mellé és néma csendben vártunk. Még a levegővételre is próbáltam odafigyelni, nehogy az óvatos halak gyanút fogjanak. A levegőben az ártéri iszap és a nyíló virágok illata mosódott össze, furcsa egyveleget létrehozva ezzel. A természet minden egyes apró rezdülését hallani lehetett. Az avarban turkáló feketerigó zörgését, a túloldalon fészkelő vadkacsák vékony hápogását vagy a távolból odaszűrődő harkály ismétlődő kopogását. Jó fél órája ültünk síri csendben, már kezdett a figyelmem lankadni, amikor váratlanul megremegett a vízbe lógó fűzfa egy vékonyabbik ága, majd kisvártatva feltűnt egy hosszúkás, nyúlánk test. Nagyot dobbant a szívem. Oldalba bökött a kisöreg és ujjával a vízre mutatott. Egy gyönyörű, fekete hátú ponty úszott az alig méteres vízben, oly nagy, amilyet előtte még sose láttam. Néhány méter megtétele után lemerült a mélybe, de rövid időn belül újra feltűnt, viszont ekkor már nem egyedül, hanem nálánál kisebb méretű pontyok társaságában. Oly kecsesen úsztak a szikrázó tavaszi napsütésben, mint a balatoni hattyúk a kikötő vitorlásai között. Az uszonyaik is alig mozdultak, mintha a sodrás vitte volna őket, pedig sodrásnak nyoma se volt, gyakorlatilag állt a víz. Egykettőre ismét eljutottak a fűzfa menedéket nyújtó ágaihoz, ahol szép sorban alámerültek a szürkés, opálos vízben és eltűntek a kíváncsiskodó tekinteteink elől. Ekkor ránéztem Karcsi bácsira, aki mosollyal az arcán a vállamra tette a kezét és csak ennyit mondott:

- Eleget láttunk, illetlenség lenne tovább kukkolni, menjünk.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán, Karcsi bácsi eltávozott az élők sorából, a holtág feltöltődött hordalékkal, a fűzfát elsodorta az árvíz és valamelyest az emlékek is megfakultak, melyeket az ember így vagy úgy, de magával visz élete végéig…

Szólj hozzá

Duna Tavasz Emlékek Történet Elbeszélés Ponty Horgász Ívás Halak szaporodása