A koponya alsó felében, a kopoltyúfedő alatt található a halak legfontosabb szerve, a kopoltyú. E bonyolult szerv segítségével tudják a halak az életükhöz szükséges oxigént hasznosítani. A kopoltyúban 5-5 kopoltyúrés található, melyek között 4-4 porcos kopoltyúív helyezkedik el. Ha ezeket mikroszkóp alatt megvizsgáljuk, hajszálerek millióit láthatjuk. Egészséges hal esetében ez adja a szilványok pirosas színét. A légzőmozgást az idegrendszer működteti, melynek tökéletesen kell működnie a hal élete végéig.

A légzés folyamata:

1. A hal zárt kopoltyúrések mellett, a szájüreg tágításával vizet szív be a száján keresztül.
2. A hal bezárja a szájnyílást, a szájüreg izmaival összehúzza, csökkenti a szájüreg térfogatát, aminek a hatására a szájüregbe jutott vízmennyiség a kopoltyúíven keresztül a kopoltyúüregbe préselődik, ahol a légzőredőknek köszönhetően megtörténik a gázcsere (oxigén felvétel – szén-dioxid leadás).
3. A gázcsere után a kopoltyúrés kinyílik, majd a víz távozik.

A kopoltyú bármilyen sérülése a hal életének a végét jelentheti. Minden egyes hal kiemelésének megvan a maga praktikus halbarát eszköze, illetve gyakorlata. Egy gyakorlott rablóhalas horgász egy nagyobb süllőt akár a kopoltyúfedő alatt megragadva is képes a vízből kiemelni, de egy kapitális ponty kiemeléséhez rendszerint nagyméretű bojlis merítőt használunk, mégis vannak helyzetek, amikor egy egyszerű tarkón fogás is megteszi (átlagos méretű halaknál). Sokszor találkozom a világhálón olyan fotóval, ahol jól láthatóan sérült a kopoltyú. Ezek a halak hiába kerülnek vissza éltető elemükbe, az elszenvedett sérülések hatására minden bizonnyal rövid időn belül el fognak pusztulni. Az ilyen és ehhez hasonló sérülések többsége elkerülhető lenne, ha körültekintően, megfontoltan végeznénk a kiemelés vagy a fotózás mozdulatait. Fogadjuk meg a gyakorlott, rutinos horgászok, szakírók tanácsait, hiszen az ő útmutatásuk nagy segítség lehet minden sporttárs számára.

Egy kilós ponty egy óra alatt nagyjából 30 liter vizet képes átáramoltatni a kopoltyúján keresztül. Az optimális életvitelhez szükséges oxigénmennyiség halfajonként eltérő lehet. Ebből a szempontból vannak a kifejezetten oxigénigényes halfajok, mint például a pisztráng, a kecsege, a süllő vagy a menyhal. A közepes igényű halak csoportjába sorolható a csuka, a balin, a harcsa, viszont még náluk is kevesebb oxigénnel beéri a ponty, a compó vagy a kárász. Többek között emiatt fordulhat elő, hogy a kárász egy mocsaras vízrendszerben (alacsony oxigéntartalmú víz) huzamosabb ideig is megél, míg a pisztráng csak (oxigénben dús) a hegyi patakokban érzi igazán jól magát.

A halak oxigénigénye az egyedfejlődés során változó, fejlődésük kezdetén jóval több oxigént igényelnek, mint életciklusuk későbbi szakaszában. Egyes fajoknál napszakos változás is megfigyelhető, ilyen például a ponty, amely az éjszaka folyamán jóval több oxigént használ fel, mint nappal. Hogy ennek pontosan mi a magyarázata, arra még nem sikerült a tudósoknak a választ megtalálni. Érdekes, hogy a rajban élő halak kevesebb oxigénnel is beérik, mint a magányos életvitelt folytató halak. Az áramló vízben tartózkodó halak ugyancsak kétszer annyi oxigén fogyasztanak el, mint állóvízi körülmények között. Ennek magyarázata, hogy az állandó vízmozgás leküzdésére nagyobb erőt kell kifejteniük. Normál körülmények között egy felnőtt, egészséges embernél percenként átlagosan 70-75 szívdobbanás megy végbe, míg ez a szám a halak esetében 28-30.

A víz oldott oxigén tartalmának csökkenésekor a hal először nyugtalanná válik. Nagyobb oxigénhiány esetén a vízfelszínre úszik és ott vizet-levegőt együttesen nyelve próbálja meg pótolni a hiányzó oxigénmennyiséget. (Erre a jelenségre szokták azt mondani, hogy pipál a hal). A szájüregben hajszálerek sokasága található. Pipáláskor a hal kiemelkedik a vízből és a száján keresztül levegőt habzsol, így az oxigén egy része a hajszálerekbe jut, ily módon csökkentve a légszomjat.

Bőrlégzés

Kevesen tudják, de a halaknál kialakult egy különleges kiegészítő légzési forma, a bőrlégzés. Lárva korban, amíg a kopoltyúk nem fejlődnek ki, addig ez a légzési forma játszik 100%-ban szerepet. A későbbiek folyamán a háttérbe szorul, de továbbra is fontos funkciót tölt be. Ez a fajta légzés sokszor a fulladásos elhullástól mentheti meg a halakat. A magas oxigéntartalmat igénylő halaknál (süllő, pisztráng) az oxigénigény 3-9%-át, a közepesen oxigénigényes halaknál (kecsege) 9-12%-át, míg az oxigénszegény körülmények között is jól megélő halfajoknál (compó, ponty, kárász) 17-22%-át fedezi. Mindenfajta bőrkárosodás csökkentheti a kisegítő légzés hatásfokát, ezért is fontos a halakkal való körültekintő bánásmód (pl. halmatrac használata).

Visszaengedés

Ha kivesszük a halat a vízből, azok fajonként eltérő módon viselkedhetnek. A nagy oxigénmennyiséget igénylő halfajok gyorsan elpusztulhatnak, míg az oxigénszegény vízben élők jóval tovább bírhatják a szárazon. Az életben maradás idejének hossza nagyban függ a levegő hőmérsékletétől. Nyáron a ponty gyorsan elpusztulhat, viszont a téli hideg levegőn akár fél napig is kibírja. Érdekesség, hogy az idősebb halak hosszabb ideig bírják a szárazon.

Fentebb már taglaltam a légzés folyamatát, melynek procedúrája a vízben remekül működik, viszont a megfogott, szárazra került hal az oxigéndús víz hiányában már nem tudja ezt normálisan elvégezni. Hiába végez légző mozgásokat, számára a szárazföldi levegő túl híg közeg, egyszerűen nem tudja átáramoltatnia a tiszta levegőt a kopoltyúlemezeken, így elégtelenné válik a gázcsere. Ekkor a hal szervezetében oxigénhiány lép fel, aminek kábító hatását az elégtelen gázcsere miatt felszaporodó szén-dioxid miatti narkózis tovább tudja fokozni.

A bekezdéshez kapcsolódóan elmesélek egy kevésbé vidám történetet. Egyszer két fiatal horgászott mellettem a Dunán. Órákon keresztül nem fogtak semmit, de végül csak sikerült kivarázsolni az aznapi becsülethalat. Nagy volt a boldogság. Távolról szemléltem az eseményeket, láttam, ahogyan lefotózzák a márnát, majd gyorsan egy újabb fogás reményében szabadjára engedték a kábult jószágot. A hátára fordult halat rögtön elragadta a sodrás, amire felfigyeltek a folyó felett portyázó sirályok. A mai napig előttem van a kép: a fiú ledermedve nézte végig, ahogyan a menekülésre képtelen halat szétcsipkedik a madarak. Ebből a rövidke történetből is jól leszűrhető, hogy a visszaengedni kívánt halat nem elég csak úgy belökni a vízbe. A kábult halat először helyezzük a vízbe és a farokúszó előtt megtartva, olykor előre-hátra mozgatva segítsük a szétnyíló kopoltyúk közti oxigéndús víz átáramoltatását. A halat csak akkor engedjük el, ha meggyőződtünk róla, hogy az képes a saját erejével, biztonságosan elúszni.

Úszóhólyag

Az úszóhólyag egy olyan „készülék”, amelynek segítségével a halak képesek a vízréteg különböző mélységeiben való tartózkodást szabályozni. Nem minden halfaj rendelkezik úszóhólyaggal. Ez a fajta „elváltozás” főként az aljzat közelében élő halaknál gyakori (pl. bucó, kölönte). Ha az úszóhólyagba több gáz kerül, így megnagyobbodik, akkor a teljes test sűrűsége csökken, vagyis a hal felemelkedik. Ha kisebb lesz, pont az ellenkező hatást váltja ki, a hal lesüllyed. Maga a folyamat viszonylag gyorsan megy végbe, de nem minden hal képes hirtelen nagyobb mélységváltoztatásra. Amikor jelentős vízmélységből húzzuk fel a halat, akkor előfordulhat, hogy kipukkan az úszóhólyag. Hogy elkerüljük ezt a fajta károsodást inkább lassan, meg-megállva tekerjük az orsót, hagyjunk időt a halnak, hogy alkalmazkodjon az eltérő vízmélységhez.

A pontyféléknél vagy a harcsánál az úszóhólyag egy légjáratos szerv, azaz az előbelet és az úszóhólyagot egy vezeték köti össze, melyen át a lenyelt levegőt a hal közvetlenül az úszóhólyagba képes juttatni, illetve a gáztartalom egy részét onnan ki is tudja préselni (nyílt úszóhólyagos halak). Ez a jelenség figyelhető meg a ponty és harcsa fárasztásánál is, amikor a küzdelem vége felé buborékokat fújnak ki. Ezek a halak a gázt az úszóhólyagjukból kipréselve próbálják meg testüket elnehezíteni, hogy ellenálljanak a felfelé kényszerítő erőnek. Az ilyen légjáratos úszóhólyaggal rendelkező halaknál könnyen és gyorsan az úszóhólyagba kerülhet a levegő, így ezek a halak gyakran lebegnek a visszaengedési kísérlet elején, ha kábák is, akkor egyensúlyukat vesztve oldalra, hátukra fordulnak. A zárt úszóhólyagos halak (pl. sügér) légjárata néhány napos korukban elzáródik, itt az úszóhólyagban lévő gázmennyiség változtatása csakis a vérben oldott gázokkal összefüggésben, úgynevezett gázmirigyek segítségével történhet.

Az úszóhólyagnak is van egyfajta kisegítő légzőszervi funkciója, ugyanis oxigénhiány esetén a halak képesek felhasználni az ott tárolt oxigént. (Az angolna például annyi oxigént képes tárolni, hogy a szárazföldön akár több órán keresztül életben tud maradni).

Felhasznált forrásanyag: Dr. Papp Károlyné – Vízről, halról horgászoknak MOHOSZ