Egyedül állok a folyó partján, néma csendben kémlelem a tájat. A túloldalon lévő fák levelei besárgultak, megbarnultak. Mozdulatlanságukat az olykor fel-feltámadó szél töri meg, mely hangos süvítésként söpör rajtuk át. A víz is megváltozott. Nincs az az élet, amely ezelőtt két hónappal volt. Az aprótestű sem gyűrűzik a part mellett oly hevesen, hiszen a rovarok is eltűntek. Eme gondolatok járna, a fejemben, melyekből csak egy dologra tudok következtetni: újra eljött, újra itt van. Csak egy évet kellett rá várnom, de ismét eljött. Arcomon apró mosollyal fordítok hátat a víznek, mert ideje kipakolni, hamarosan sötétedik. Célkitűzésem nem más: márnát akarok fogni!

Nem kapkodom el a felkészülést. Elsőnek gondosan megkeverem a „mai menüt”. Nem bonyolítom túl a dolgokat, az egyszerűségre törekszem. Sajtos etetőanyag, kevés áztatott kenyér, csonti, szemes. Egy zacskónyit vizezek fel, ennyi bőven elegendő lesz ma éjszaka, nem tervezem reggelig a horgászatot.

Topmix river crysalis és folyóvízi sajtos. Ma a river crysalis került a kosárba

Kár, hogy a kép nem tudja visszaadni az "illatot"

Időközben megérkezik az Öreg is. (Öreg - a keresztapám). Boldog, hisz két hét és nyugdíjba megy. Nagy tisztelettel nézek fel rá, mert 60 évesen elhatározta, hogy ő márpedig megtanul horgászni. Hihetetlen, hogy az emberben milyen akaraterő lakozik még ilyen, úgymond „idős korban” is. Gyakorta érzem kicsit kellemetlenül magam, mert mégiscsak egy fiatal tanít egy idősebb embert valamire. De ekkor mindig felteszem magamnak a kérdést: engem az élet más területein ki is tanított? Gondolom, mindenki tudja a választ. Ő! Tehát kölcsönös az érzés.

Közben szép lassan minden a helyére kerül, a botok bevetésre készen - kezdődhet a horgászat. Csalinak 6-8 szem csonti kerül a nyolcas öblös horogra. A világosságot felváltja a sötétség, és a folyó is egy másik arcát mutatja. A nagy csendet egy-egy halugrás szakítja meg, éled a Duna. Már az első dobás halat ad egy méreten aluli márna személyében. Kíméletesen visszaengedem, hadd nőjön még nagyobbra. Ezalatt elmagyarázom az Öregnek, hogy miért kell visszaengedni a halat, mi is a célja ennek. Alattam két spóri próbálkozik sikertelenül. Ők megrökönyödve hallgatják a C&R lényegét, ki is mondják véleményüket. Bennük még az ősember ösztöne él: vadászat, zsákmány, hús, étel… Minden zsákmányolt hal kell! Én mindenesetre csak annyit jegyzek meg: ha valaki hazamegy egy vadvízről kapás nélkül, ne csak az etetőanyagot, helyet és más egyéb tényezőt okoljon a sikertelenség miatt, hanem jusson eszébe az is, mennyi olyan horgász van, aki még így látja a horgászat lényegét. Szerintem sok!

Nem kellett sokat várni az első halra

Fent az égen egy madár repül. Nem látom, csak hallom a hangját, ahogyan repül. Biztos szürke gém, az szokott sötétedés után portyázni. Később megszólal jellegzetes hangján, nyugtázom is Öregnek, hogy ez bizony szürke gém. Több pár is él ezen a szakaszon, jól érzik itt magukat.

Meredten figyelem a botokat, amikor a fölső boton két határozott rántás: és már spannolja is a damilt. Nem is nézem tétlenül az eseményeket, felkapom a botot. Gyors kirohanás következik, majd lassacskán megáll. Fantasztikus érzés ez, amikor az ember egy halat fáraszt. Teljesen más dimenzióba kerülök, megszűnik körülöttem a világ. A hal erősen küzd, de én türelmes vagyok. Időm, mint a tenger, nem csörlőzöm ki a halat. Szeretem kiélvezni a fárasztás minden egyes percét. Öt perc és már a part mellett fodrozza a vizet. Márna, de nem a kisebbik fajtából. Ez már méretes lesz biztosan. Megmerítem, másfél-két kilósra saccolom.

Tökéletes akadás

9 óra van, megérkezik a macska is. A dunai macskák mindig tudják, mikor kell jönni. Vagy hajnalban, vagy este látogatják a vízpartot, hiszen ekkor mindig csurran-csöppenhet egy kis plusz falat. Akár a pontyozás során alkalmazott szoktató etetés. A kidobált gébeket feltakarítják, illetve jó társak lehetnek egy-egy magányosan eltöltött éjszakai peca során.

Felpörögnek az események. Azonnal a bedobás után újabb kapás. Jól küzd a horgon, igazi harcos módjára. Ezt szeretem én a márnában, hogy nem adja könnyen a bőrét. Vele már elhúzódik a fárasztás, de sikerrel járok ismételten. Ez már bőven három kiló feletti. Be is rakom a versenyszákba, majd indulás előtt csinálok róla egy fotót.

A túloldalt lévő fák alatt valamilyen vad tördeli a gallyakat a lába alatt. Vaddisznóra vagy szarvasra tippelek. Elképesztő, hogy csak egy éjszaka eseményei ezek, de mégis életre szólóak. Ahogy lépdel a vad egyszer csak egy csattanás és leírhatatlan vonyítás, visítás veszi kezdetét. A hangjából ítélve vaddisznó. Ezt a hangot legjobban arra tudnám hasonlítani, mint amikor disznóvágáson az állatot nyakon szúrják. Szerencsétlen állat valószínű egy orvvadász csapdájába eset. Mi négyen csak csendben hallgatjuk az állat halálának utolsó tusáját. A hideg is kiráz, miközben a vad egyre halkabban veszi a levegőt. Majd szép lassacskán el is hallgat. Szörnyű, borzalmas halál.

A két horgász feladja a próbálkozást, hal nélkül mennek haza. Nem is csodálkozom rajtuk, hisz málnás etetőanyaggal akartak márnát fogni. Természetesen lehet azzal is fogni, de szerintem a sajtosat előbb fogja megtalálni a bajszos torpedó. Nálam persze szépen jönnek a márnák. Az átlagméret 1,5 – 2,5 kg közötti. Élvezem a horgászatot, ahogy az Öreg is. Hal halat követ, nincsen megállás. Van olyan, hogy egyszerre a két bottal fárasztunk.

Márna páros

Már javában benne járunk az éjszakában, a levegő is rendesen lehűlt. Leszállt a köd, a botokat beborítja a víz, közel a hajnal. Az álmosság kezd eluralkodni rajtunk, apránként nekilátok a pakolásnak. A Duna ismét kitett magáért, 15 márnát sikerült merítőbe terelni. Készítek még néhány fotót indulás előtt a halakról, majd visszaengedem őket. A boldogság lerí az arcomról, ritkán adatik meg, hogy ilyen jó horgászatban van részem.

Három szebb példány. A fenti száktartó hossza 47 cm.

Az utolsó pillanatok

December van. Kopaszok a fák, halott a táj, itt az elmúlás időszaka. Ismételten elmúlt valami, és egy új jött helyette. Egy-egy kosza kormorán vadászik a vízen, de nem látom, hogy fognának is valamit. Legbelül egy éjszakai horgászat emlékei, élményei jutnak eszembe. Kellemes emlék, melyet szeretnék újra és újra megélni. Nosza, ismerős az érzés, a mosoly megint ott van az arcomon. Hátat fordítok a víznek és csak ennyit mondok: Köszönöm Duna!

2009. December