Szemetelés, vízszennyezés - egy horgász gondolatai 3. rész
Vízszennyeződést általában valamilyen külső behatás okozza. Ezeket két nagy csoportra lehet osztani: vannak a szabad szemmel jól látható károsító anyagok, amelyek a víz felszínén úsznak (olajok, festék, állattetem, mosószer, szilárd szemét, hulladék) és ezek mellett vannak a vízben gyorsan oldódó anyagok (növényvédő-, rovarirtó szerek, hígtrágya, házi szennyvíz). Mind két csoport egyaránt képes a természet és az élővilág súlyos károsítására, gyors kipusztítására, melyeknek nyomai a környezetben hosszútávon is megmaradhatnak.
A halak esetében a vízszennyeződések már kisebb dózisban is kopoltyú, bőr és úszókárosodódást okozhatnak, amelyek akár halpusztulással is végződhetnek. A vízpartokon „ott felejtett” etetőanyagos zacskó vagy a „szándékosan” szemetelők által hátrahagyott vegyipari anyagok, akkumulátorok, építési hulladékok igen lassan bomlanak le a természetben. A mérgező anyagok, alkotórészek a talajvízbe jutva idővel bemosódnak álló- és folyóvizeinkbe, onnan pedig egyenes út vezet a halak szervezetébe. A vízszennyezés kimutatásának kiváló indikátorai a halak. Ahogyan az ember, úgy a halak is tudnak fuldokolni a „rossz levegőben”. Ha a hal kopoltyúja kifehéredett, az oxigénhiányra, az intenzíven kátrányos, vegyszerszagú szilványok pedig súlyosabb vízszennyeződésre utalhatnak. A víz oldott oxigén tartalmának csökkenése esetén a hal nyugtalanná válik. Ha a helyzet tovább romlik, akkor a vízfelszínre úszik és ott vizet-levegőt együttesen nyelve próbálja meg pótolni a hiányzó oxigénmennyiséget (erre mondják azt, hogy pipál a hal).
Remélem, minden olyan horgász – mert ez a cikksorozat igazából nekik szól, – aki szemetel, az a tükörbe tud nézni és fel meri magának tenni a kérdést, hogy miért is akar ő mérgezett, szennyezett halat enni? Mert igen, ezzel a helytelen cselekedetével ő is aktívan hozzájárul a természet gyilkolásához, lassú pusztulásához. A legszomorúbb az egészben, hogy az elkövető azt hiszi, neki ebből semmilyen kára sincsen, pedig ezzel a meggondolatlan, buta lépésével nemcsak önmagát, hanem a jövőjét, a gyermekei életét is tovább fogja mérgezni. Melyik horgász szeretne rossz ízű, szennyezett halat enni? Ahogy a sporttárs levitte a vízpartra a damilt, az üdítős flakont, a sörösdobozt, az etetőanyagos zacskót, a szendvics fóliát, a lámpa elemet, a világítópatront és még sorolhatnám a végtelenségig az oda nem illő tárgyakat, amelyekkel a vízparton találkozom, úgy azokat haza is tudja szállítani. Arról nem is beszélve, hogy a kiürült csomagolóanyagok térfogata és tömege is elhanyagolhatóvá válik.
Gyakran megesik, amikor a folyó partját járom, hogy akár több száz méternyi zsinórt is felszedek a lábammal, melyek pókhálóként hálózzák be a part menti sóderos, kavicsos szakaszokat. Ha én komoly erőkifejtések árán is alig tudom eltépni, akkor vajon egy arra bóklászó madárnak sikerülni fog? Tényleg olyan nehéz az összegubancolódott, lefejtett damilt elrakni és otthon kidobni?
Melyik az a horgász, aki szeret saját vagy mások szemetében hódolni kedvelt hobbijának? Én nem. De a fotók alapján mégis vannak olyanok, akik igen!
Kérek Mindenkit, fordítsunk nagyobb figyelmet a környezetünkre, annak élőlényeire!
„A földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön.”
Felhasznált forrásanyag: Dr. Papp Károlyné – Vízről, halról horgászoknak MOHOSZ
Fotók: Noszkó Zoltán, Papp József, Stéh Tibor, Tóth Csaba, Wikipédia, Paws.org, Szerző