Az elején szögezzük le, nem tartom magamat megrögzött versenyhorgásznak. Általában éves szinten 3, maximum 4 versenyre látogatok el, mert anyagi hátterem nem engedi meg, hogy több megmérettetésen is részt vegyek. A 2014-es év ez alól kivételt képzett. Részese lehettem a 2014-es Pecatusa sorozat mind a nyolc versenyének és a Duna NHT tavaszi, illetve őszi fordulójának is. Ezen versenyek közül a legkellemesebb és legnagyobb sikerem a tavaszi Duna találkozón volt. Erről olvashattok több részletben beszámolót, hogy én milyennek láttam, milyen tapasztalatokkal lettem gazdagabb.

Mielőtt belefognék, néhány mondatot hadd írjak le az előzményekről. Az összes verseny közül ez az, ami a legtöbb előkészületet igényli. A 3 nap, 2 éjszaka (sátorban) rendesen próbára teszi az ember szervezetét. Ha nem kellő figyelemmel pakolok, nem csak a komfort érzetem lesz rosszabb, de lehet a három nap inkább szenvedés lesz, mint élvezet. A gondosan összeválogatott ruházat, a megfelelő sátor, a csalik hozzáértő és szakszerű tárolása mind-mind a siker apró részét képezik. Egy nem jól kiválasztott hálózsák bizony fázós éjszakákat okozhat és ezzel a másnapi hangulatunkat meg is pecsételhetjük. De pont a versenynapra tönkrement élő csali is meghatározhatja sorsunkat, hogy milyen eredménnyel is zárjuk a megmérettetést. Persze ez egy baráti találkozó is egyben, de úgy érzem, titkon mindenki áhítozik az első helyért járó sikerre. Ha nem így lenne, akkor le lehetne venni a verseny jelzőt és elég lenne csak az egész mezőnynek kiülnie a partra, egy közös horgászatra. Ezt persze kompenzálják a délutáni programok, az esti jó hangulatú baráti beszélgetések, harsona nevetések, melyek új ismeretségek kezdete lehet, vagy a meglévő barátságok megerősítését szolgálhatja. De az előkészületekről kanyarodjunk vissza a fő témához, koncentráljunk a találkozóra, induljunk el és vegyük célba Ordas községet.

132 kilométer, ennyit kellett megtennem, hogy lakóhelyemtől a helyszínre időben és benzinben is takarékosan lejussak. A kora reggeli indulást nem szeretem, de ha mentesülni akarok Budapest hétköznapi közlekedési bosszúságaitól bizony időben kormány mögé kellett ülnöm. Ez volt az első utam, amit egyedül tettem meg friss jogosítvány tulajdonosként. Egy útitársam volt csak a navigátor titkárnőm aki, megmondta mikor, hol kanyarodjak, és merre menjek. A kezdeti útvonal tervezési előkészületeket mind kukába is dobhattam, mert a lezárt rakpart bizony rendesen megkavarta jómagam és újdonsült szivargyújtóról működő barátnőmet. Vidéki srácként, kevés helyismerettel, de kijutottam fővárosunk táblákban és lezárásokban gazdag utcáiról. Nem tudom hogyan csináltam és merre jártam az eltelt nem rövid idő alatt, de az 51-es főút táblája olyan örömmel töltött el, mintha egy kényszerleszállást végrehajtó repülőgép utasaként, elsőként léphettem a földre. Egy rövid pihenővel megspékelt utam végére épségben érkeztem meg a célhoz, s egyből hívtam is édesanyámat, hogy ne aggódjon tovább, lejutottam balesetmentesen.

Remek idő volt. Az időjárás inkább mutatta nyárias arcát, mint tavaszias jellegét. Az első fecskék is megérkeztek, mindenki precízen, nagy sebbel-lobbal állítgatta a kis sátrát, leendő törzshelyét, alvóhelyét. Csupán a Steve család volt az, akik már a folyót ízlelgették bevetett készségeikkel. Míg ők ezzel foglalatoskodtak én másfajta ízlelő bimbóimat vetettem be, hogy megmentsem magamat a kiszáradástól a kalandosra sikeredett utam végén. Mire a köszönések és koccintások végére jutottam biz derűsebben láttam a hétvégét, mint ahogy azt a meteomókusok jósolták. Én is felállítottam újonnan vásárolt sátramat és hozzáfogtam átmeneti otthonom kényelmesebbé tételéhez. Kipakoltam bordó négykerekűmből, előkészítettem fekhelyemet, a csalikat biztonságos helyre raktam és leballagtam a folyóhoz, hogy vele is lepacsizzak.

Kissé sovány volt, arca zöldes, amolyan tavaszias. Csupán a bőre volt itt-ott borostás, de nem aggódtam, mert bíztam, hogy a beígért égi áldás lemossa apró pihéit orcájáról. Kezemet nyújtottam neki. Tapintása némileg langyos volt, nem izgulós. Régi barátként köszöntöttük egymást. Ő is és én is meghallgattuk egymás gondolatait és megmaradtunk annyiban, hogy később folytatjuk, mert a szervező sátorállításhoz vezényelte nyáját.

Már nem emlékszem, hogy nyugati irányból, vagy inkább észak felől, de háborgó felhők sodródtak fölénk, ami gyors cselekvésre késztette az összegyűlt népet. A sátortartó cölöpök és vázszerkezet helyreigazítása olajozott gépezetként működött, s talán a ponyva felhelyezésénél és annak felkötésénél léptek fel komplikációk. Hogy ez most az elfogyasztott gyümölcsnedűk, netán, a hirtelen jött riadalomnak volt betudható nem tudom, mindenesetre valamennyi eszköz időben a helyére került. Őszinte leszek, nincs sejtésem, hogy hányadik találkozó volt ez számomra, de a mai napig nem tanultam meg a ponyva felkötésének mozzanatait. Ez az itt bedugod, ott kihúzod, amott megint berakod mozdulatsor nekem sok és bonyolult. Meghagyom ezt a mókát a nálam ebben tapasztalt rókáknak. Ők többet látták, többet csinálták… már aki volt katona.

A nap gyorsan elpörgött, a felhők lassan tovaúsztak, a délután csendesen megpihent, ahogyan én is tettem a sátramban. A naplementét viszont pálcám mögül néztem végig, nem akartam illetlenül magára hagyni hű társamat a folyót. Néhány bóklászó utazó is csatlakozott beszélgetésünkhöz és próbáltuk közösen művelni a halfogás művészetét. Hála a folyó bőkezűségének, kezem is nyálkás lett, a Duna megajándékozott pár szép dévérkeszeggel. Bizakodva vártam a másnapi horgászatot, reménykedve, hogy ott folytatom ahol előző nap abbahagytam. A sötétség septiben ránk telepedett, nem volt mit tenni összepakoltam és elkészítettem a másnapi csalogatóanyagot pikkelyes barátaimnak.

A délutáni hirtelen kerekedett zápor lehűtötte az éjszakát, emiatt elkellettek a vastag ruhák és a melegséget adó gyümölcslevek. Vas megyei kollégám Laci’bá remek paraszttarhonyát tálalt az eddig megérkezet vendégek elé, melyből jóízűen megvacsoráztunk. Én repetára is jelentkeztem, kissé elszégyenkezve, nehogy másnak ne maradjon a földi jóból. Az éjszakát Dreher Antal szponzorálta, kísérőnek mindenki hozta a maga főztjét. Jóllakottan, örömittasan, rekeszizmaimat fájlalva hajtottam fejemet nyugovóra. Ébresztőt nem állítottam, hisz tudtam a természet szárnyas lényei a legpontosabb órát is felülmúlják. Hamar álomra szenderültem. Cigánykerekeket hányva fejemben homályos képeket vetítettek gondolataim…

Fotó: Jeszenszki János

2015. Január