…Minden nyáron legalább egyszer ellátogatunk a párom szüleihez, akik közel laknak a Balatonhoz. Természetesen a horgász felszerelés sem maradhat otthon, így a pihenés mellett próbálok a hobbimra is némi időt szakítani.

A Balaton annyira sokszínű és változatos horgászlehetőségeket kínál, hogy sokszor nem tudom eldönteni, milyen készséget pakoljak a kocsiba. Általában a pontyokat próbálom becserkészni feeder bottal, de az utóbbi időben egyre gyakrabban került előtérbe a pergető bot is. Tavaly júliusban ejtettük meg a nyaralással egybekötött horgásztúrát és bőven jutott idő mindkét módszer gyakorlására. Az igazán kapitális pontyok elkerültek, de így sincs okom panaszkodni, mert szinte minden alkalommal sikerült szép halakat fognom. Ha idő szűkében voltam, akkor inkább a pergetést választottam és a rafinált balinokat vettem üldözőbe. A Balatonon előszeretettel hódolok a felszíni topwater-es balinozásnak, amely az egyik kedvenc módszerem lett az évek során. Izgalmas és látványos horgászatokban volt részem. Emlékszem, volt olyan balin, amelyik legalább ötször kikísérte a csalimat, hogy bolondot csináljon belőlem. Mondanom se kell, sikerült neki. :-)

Úgy vélem a balatoni halállomány az elmúlt években oly mértékben változott pozitív irányba, hogy most már nyíltan ki merem jelenteni, Magyarország egyik legjobban halasított természetes horgászvízévé fejlődött. Elképesztő mennyiségű hal van a tóban és ez a fogásokon is gyönyörűen meglátszik. Nagy szerepet játszik ebben, hogy a tó hozzáértő kezekben van, ezért arra kérem a horgásztársakat, támogassuk a jelenlegi vízkezelő munkáját, illetve óvjuk, védjük a balatoni halállományt és annak környezetét!

2019-ben nagy elhatározásom volt, hogy kipróbálom a vízparton alvós, többnapos, nagyhalas horgászatot, amihez jobb helyszínt nem is választhattam volna, mint a Duna egyik nagy vízfelülettel rendelkező öblét, a Pilismaróti-öbölt. A túrámat komoly előkészületek előzték meg. A megfelelő sátorhely kiválasztásának érdekében sokszor kilátogattam az öbölbe, hogy információt gyűjtsek, melyek azok az állások, ahol jó eséllyel pályázhatok a nagyhalakra.

Itt most szeretnék néhány gondolatot a helykereséssel kapcsolatban megosztani. Szerintem a vadvízi horgászat varázsa abban rejlik, hogy kimegyünk a partra, tapasztalunk és tanulunk, s az így megszerzett információkat rendszerezzük, majd azokat a későbbi horgászatokba beépítjük. Véleményem szerint ettől lesz valaki igazán eredményes horgász például a Dunán. Ehhez nagyon sokat kell a folyóhoz lejárni, ami rengeteg lemondással, hajnali-éjszakai keléssel és a gyakorlatban szerelékvesztéssel jár. Ahogy fentebb írtam, én többször is kilátogattam a Pilismaróti-öbölbe, tehát pénzt, időt, energiát öltem a helykeresésbe, a megfigyelésbe. A feltörekvő hazai horgászok körében egyre inkább azt látom, hogy a könnyebb utat választják, biztosra szeretnének menni, minden információt meg akarnak kapni, hogy nekik valójában csak a halfogással kelljen foglalatoskodni. Ne akarjuk a helykereséssel kapcsolatos fáradságos munkát kikerülni, mert óriásit veszítünk vele! Tudom milyen érzés úgy megfogni egy kapitális halat, hogy odavisznek a „tutiba”, megmondják hova kell dobni, s nekem csak annyi dolgom van, hogy megetessem a csalimat a hőn áhított hallal. Persze az ember örül ennek a fogásnak is, de azért más érzés az, amikor a horgász veszi a fáradságot, felkel hajnalban, kimegy a vizet nézni, próbál az áramlatokból vagy a halmozgásból olvasni, felépít egy elképzelést, és ha ez működik, az élmény sokkal másabb lesz, mert legbelül tudni fogja, hogy ő ezért kőkeményen megdolgozott. Igazán nagy sikerélményt csak úgy lehet szerezni, ha tudatosan ugrunk bele az újba, az ismeretlenbe. Mindenki csak magának szerezhet önbizalmat, ha ő maga dolgozik meg érte, ezért szembe kell menni az ismeretlennel, a kezdeti kudarcokat vállalva fel kell azt fedezni. Ellenben ha valami nem úgy jön össze, ahogyan elterveztük, akkor próbáljunk meg tanulni belőle. Én ezt az időszakot tanulópénznek hívom. Szerintem az ember a legjobban a saját hibájából, sikertelenségéből tud tanulni, fejlődni. Miért is írom ezt le? A horgászok ki vannak éhezve a tudásra, hogy nagyhalat fogjanak. Ha én konkrét helyeket írok le, hogy hova menjenek le horgászni, akkor a jövőben ők ügyesebb horgászok lesznek? Szerintem nem! Ha az egyszerűbb, könnyebb utat választjuk, gyakrabban fogunk elvérezni és megfosztjuk magunkat egy gyönyörű fogás valódi élményétől, varázsától. A kísérletezés hozza meg az igazi sikert, ezért ne sajnáljuk rá az időt. Számomra ez a vadvízi horgászat lényege. De az olvasó ne értsen félre, lehet kérdezni, sőt kell is, én is szoktam hozzám közel álló horgászoktól tanácsot kérni, de nem mindegy hogyan tesszük fel azt a kérdést. Például: hol horgásztál vagy milyen jellegű helyen horgásztál?

De, hogy ne csak a billentyűt koptassam, megosztok néhány lényeges információt, hogy én mely szempontok alapján választottam horgászhelyet. Biztos mindenki találkozott már azzal a jelenséggel, amikor a horgára egy kisebb kagylócsomó akadt, vagy az etetőkosár bordáin megkopott a festék, illetve azok közé kagylók ékelődtek. Korábban, az ilyen tulajdonságokkal bíró helyeken gyakran akadtam össze pontyokkal, ezért próbáltam ehhez hasonló részeket felkutatni. A Pilismaróti-öbölben régebben sóderkitermelés folyt, ennek megfelelően sekély- és mélyvizű részek egyaránt megtalálhatóak benne. A helyi horgászoktól megtudtam, hogy a pontyokat a kisebb vízmélységben, illetve a platók letörésein fogdossák. Elsősorban ezeket a szempontokat helyeztem előtérbe, de nem hagyhattam figyelmen kívül a hozzám közel álló horgászbarátok által elmondottakat, fogásaikat sem. Több helyen a parthoz viszonylag közel, 50-70 méteres távolságra sikerült kagylóval sűrűn borított, nem túl mély vizű részeket találni. Főként ezeken a részeken próbálkoztam és ha eredményesnek bizonyultak a teszthorgászatok, akkor lejegyzeteltem magamnak, hogy az adott vízállásnál mekkora távolságra fogtam a halakat. Volt, ahol már az első alkalommal sikerült szép halakat szákba terelni, de előfordult olyan is, hogy néhány keszegen kívül semmi mást nem fogtam.

Az első többnapos túrát is amolyan „teszthorgászatnak” szántam, hogy lássam, élesben mennyire működik a kigondolt stratégiám. Egy nap csupán csak kétszer etettem és azt rakétázva jutattam be a kimért távolságra. Az etetésre vegyes mag és pellet mixet használtam, amely főzött- és erjesztett takarmánykukoricát, különböző méretű pelleteket és kis mennyiségben halas bojlit tartalmazott. A felszerelést a következőképpen állítottam össze: Manta Evo-XT 420XXH feeder bot, Shimano Medium Baitrunner 5500XTB, a főzsinór 0,25 Shimano Technium, végszerelék 40 grammos bordás kosár, az előke 0,13-0,15 átmérőjű fonott zsinór (10 cm hosszú), amelynek a végére egy 4-es méretű Gardner Mugga horog kötöttem.

Az első éjszaka nem sok eseményt hozott, néhány apró mozdításon és keszegfogáson kívül a szebb halak elkerülték a csalizott horgomat. A helyi horgászoktól korábban megtudtam, hogy olykor 2-3 napot is várni kell, amíg a nagyhalak az etetésre odaállnak, de nekem úgy látszik szerencsém volt, mert a második nap reggelén hirtelen beindult a halfogás. Hat órakor megérkezett az első ponty, őt követte egy hasonló méretű társa, majd közvetlenül utána sikerült megfognom életem első dunai amurját.

Én már itt nagyon boldog voltam, pedig a java még csak ezután következett. 10 órakor egy komolyabb hallal akadtam össze, de sajnos az előke váratlanul megadta magát, elszakadt a zsinór. A hal mozgásából egy termetesebb pontyra tippeltem, ezért bekeményítettem, az előkezsinórt 0,15 vastagságú fonottra cseréltem. És milyen jó, hogy hallgattam a megérzéseimre, mert 11 órakor a sárga színű ananász pelletet elhúzta egy még nagyobb amur.

A nap hátralévő részében főként a telepített pontyok mutattak aktivitást, majd az érkező vihar előtt gyorsan összepakoltam és elindultam haza, mert otthon volt egy kis elintéznivalóm. Amíg én odahaza ténykedtem, addig egy horgászbarátom – Ákos – foglalta a horgászállásomat. Másnap hajnalban frissen, kipihenten tértem vissza az öbölbe, a horgászeszközeimet gyorsan elrendeztem és újra megetettem a pályát. A nappal továbbra is a kisebb pontyokról szólt, de a megérzéseim azt súgták, hogy az utolsó éjszaka még tartogat meglepetéseket.

Délután két horgászbarátom is meglátogatott, Duba és Peti, akik megvárták a napnyugtát és pergető bottal a kezükben indultak az éjszakai dunai portyájukra. A nap időközben szép lassan lebukott a hegyek mögött, besötétedett, a madarak is elhallgattak és megszűnt a városi civilizációból beszűrődő morajlás. Általában ilyenkor jön a nagyhal, amikor beáll ez a síri csend. A megérzésem beigazolódni látszott, mert este 10 után nem sokkal megszólalt a bal oldali botom jelzője, az elkövető pedig egy újabb tekintélyes méretű folyóvízi torpedó volt. Idővel a pergető különítmény is visszatért a rablóhalazásból, Duba barátom hozta a megszokott formáját, a holdfényes éjszakában egy márványmintás harcsát emelt Peti segítségével a partra. Természetesen mindkét halat megörökítettük, majd utána a sóderon megpihenve jót beszélgettünk az elmúlt időszak eseményeiről.

Éjfélhez közeledve mindhárman elpilledtünk, ezért a fiúk hazafelé vették az irányt én pedig magamra húztam a hálózsák cipzárját. Sokáig nem pihenhettem, 2 óra alvást követően felsírt az orsó. Végre megérkezett a várva várt termetesebb ponty, egy golyó formájú tükörponty személyében. Az öreg dunai bajszos két szem takarmánykukoricát kívánt meg, így újfent ezt a csalit fűztem a hajszálelőkére.

Hajnali háromkor ismét ébresztőt fújt a jelző. Bő negyedórás fárasztás után életem első 10 feletti dunai pikkelyes pontyának örülhettem.

Nagyon boldog voltam, hisz egy éjszaka alatt sikerült három tekintélyes méretű halat is fognom. De itt még nem volt vége az eseményeknek! Már pirkadt, amikor ismételten megszólalt a nyeletőfék. Ez volt az éjszaka utolsó, egyben legnagyobb hala. Ezt a halat ugyanúgy nem mérlegeltem, mint a többit, csak saccoltam a súlyát, hisz látszott rajta, hogy igazi matuzsálem. Úgy vagyok ezekkel a kilókkal, hogy egy bizonyos méret után nekem már nem számít a hal tömege. A horgász örömét úgysem lehet számokban kifejezni.

Az utolsó nap reggelén ismét a kisebb pontyok uralták az etetést, de a túra végére még így is becsúszott egy igazi ritkaság, egy gyönyörű compó.

Megfogtam életem első dunai amurját, emellett több kapitális pontynak és amurnak is túljártam az eszén, plusz a kaland végére még egy igazi ritkasággal, egy compóval is összehozott a sors. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen fantasztikus élményekkel fogok hazatérni erről a horgásztúráról. Ezek a fogások visszaigazolást adtak nekem, hogy jó úton járok és a kigondolt stratégiám élesben is működik, bár itt-ott még egy kicsit finomítanom kell rajta.

A következő dunai túrámat szeptemberben ejtettem meg, amire már jóval felkészültebben érkeztem meg. Ami ott, azon a négy napon történt, az minden álmomat felülmúlta. Fizikálisan úgy elfáradtam két nap után, hogy onnantól fogva csak éjszaka horgásztam. Reggel és este megettem a pályát, napközben pedig pihentem. Valami csoda folytán már az első naptól kezdve, ahogy besötétedett a nagyhalak megjelentek az etetésen és pirkadatig nem volt megállás, folyamatosan fárasztottam. Elképesztő mennyiségű és méretű halakat zsákmányoltam, sőt még a nyáron kuttyogtatva fogott harcsámat is sikerült felülmúlnom. De nem szaporítanám a szót, inkább meséljenek a képek.

Ilyen élmények után, nem is tudom mit írhatok még. Némelyik hal fotóját elnézve olykor eltöprengek, hogy mivel érdemeltem ezt ki? Mit tettem, hogy ilyen bőkezű volt hozzám a természet? Nem tudom. De azt igen, hogy nem lesz ez mindig így. Lesznek hullámvölgyek, ahogy az élet más területein is. Mindenesetre hálás vagyok a folyónak, hogy ennyire sok és felejthetetlen életre szóló élménnyel ajándékozott meg. Köszönöm Duna!

Folyt. köv.

Szöveg és fotó: Kenyeres László