A hétfőt általában nem szeretik az emberek, mert a többségnek ez a hétvégi lazítást követő első munkanap. Januárban munkahelyet váltottam, visszatértem a kereskedelembe, és mint tudjuk ott hétvégén is dolgozni kell. Ennek megfelelően olykor előfordul, hogy hétköznap vagyok otthon és hétvégén a munkahelyen foglalatoskodom. Én speciel szeretek hétköznap horgászni, mert akkor kevesen vannak a vízen, a többség dolgozik, üresek a nyerő horgászállások. Herr Mór barátom éppen szabadságát töltötte, amikor egy hétfői napon felhívott, hogy nincs-e kedvem délután egy csónakos kuttyogató harcsázáshoz. „Lacás, ilyenkor kevesebb a csónakos horgász, az emberek dolgoznak, nyaralnak, most menjünk, ne hétvégén!” Az igazat megvallva nagyon nem kellett győzködnie, rögtön igent mondtam a meghívásra…

Imi bácsi lehet, hogy nyugdíjas, de a traktorral olyan profin manőverez a szűk helyeken, hogy azt sok fiatal megirigyelné. Tudni kell, a kikötőben ő a góré, csak egy telefon és perceken belül odapöfög a kívánt helyre és vízre rakja a csónakázni vágyó vendéget. A mi esetünkben sem volt ez másként, mire feltekertük a csónakponyvát és bepakoltunk az öreg már ott várakozott a piros trakesszal, hogy vízre rakhassa a csónakot. Sokat nem pepecseltünk rövid időn belül a Duna hátán ringatóztunk, kényelembe helyeztük magunkat és nekiláttunk a horgászatnak. Móricz hátul foglalt helyet, ő ütötte a vizet, közvetlen mellette ült Ármin – vendéglátóm fia – én pedig a csónak orrában helyezkedtem el, s vártam a kapást. Ritkán adódik lehetőségem csónakos horgászatra, így mindig nagy izgalommal tölt el egy ilyen jellegű kaland. A folyón csurogva teljesen átszellemülök, gyönyörködöm a Dunakanyar panorámájában, a minket körülölelő hegyekben, a vízi élővilágban, és kikapcsol az agyam. Más perspektívából látom a Dunát és ez a varázs minden egyes alkalommal rabul ejt. Ahogy a hegyek közt visszhangzik a kuttyogató fa hangja, azt nem lehet leírni, egyszer minden horgásznak át kell élni.

A korábbi horgászatok alatt Mór szinte minden alkalommal fogott kisebb harcsákat, sőt az utóbbi időben még én is belefutok egy-egy kölyök harcsába feederes horgászataim során. Ez is jól bizonyítja, amióta megszűnt a természetes vizeken a kereskedelmi célú halászat a folyó újból kezdi régi arcát visszanyerni. A horgászat első része nem hozott izgalmakat, megúsztuk kapás nélkül, pedig biztosra veszem, hogy volt alattunk hal. Amúgy van a csónakban halradar, csak éppenséggel úgy van beállítva, hogy ne mutasson halat. A vízmélység, ami minket érdekel, a többi már mellékes. Tudom milyen az, amikor előre bemondja a társad, hogy alattunk a harcsa, majd néhány másodpercen belül bekövetkezik a kapás. Nem tudom ki, hogy van ezzel, de ez engem baromira idegesít. Elveszi a horgászat-kapás meglepetésszerű varázsát. Hasznos eszköznek tartom a halradart, amíg nem öli meg a horgászat feelingjét. A képernyőn látni a vízmélységet, a medervonalat és ez bőven elegendő ahhoz, hogy a csalit a kívánt mélységben lehessen felkínálni.

Új pálya felé vettük az irányt, amikor felfigyeltünk a Duna közepén egy fennakadt motorcsónakra. Három fürdőruhás hölgy integetett nekünk, mi pedig rögtön maximális fokozatra kapcsolva a segítségükre siettünk. Nem tudom hogyan sikerült összehozniuk, de a hajójukkal nekimentek egy bójának, aminek a rögzítő drótja beleakadt a motorba. Érdemben nem tudtunk nekik segíteni, azt tanácsoltuk nekik, hogy hívják fel a vízi rendészetet, illetve kicsit mozgassák meg a bóját, hátha lefordul róla a hajójuk. Ketten nekifeszültek a bójának és óriási szerencséjükre kifordult a csónak mellől a hatalmas zöldszínű vasszerkezet. Sajnos a csigát sikerült ledarálni, de rosszabbul is végződhetett volna a történetük. A motort már mi sem kapcsoltuk vissza, mert csak pár száz méterre voltunk a kiszemelt szakasztól. Amíg rácsorogtunk a pályára újracsaliztunk és leengedtük a nadály-giliszta szendviccsel csalizott horgokat. Még most is előttem van a pillanat, Mór talán hármat ütött a fával. A hölgyektől távolodtunk, akik még egyszer megköszönték a segítséget, én visszaintegettem nekik. Ekkor váratlanul arra eszméltem, hogy kezemben fejre áll a bot. Hirtelen azt hittem valami víz alatti akadó billentette le, de nem így történt. A hüvelykujj vastagságú botvég olyat rúgott vissza, amilyet előtte én még sose éreztem. Ennek fele se tréfa, most aztán sikerült beleakadnom egy jobb halba! Mór rögtön nyugalomra intett, hogy semmi pánik, hagyjam, ha menni akar. Próbáltam „kesztyűs kézzel” bánni a hallal és közben imádkoztam, hogy győztesként kerüljek ki a csatából. A botot a köldököm alá támasztva fárasztottam, mert hamar elzsibbadt a kezem. Remegett a lábam, mint a nyárfalevél, míg a vízfelszín közelébe nem kormányoztam a dunai bajszost. Kisvártatva megjelent az ólom és rövidesen felvillant egy szürkés harcsafarok a folyó zöldes burványában. Megjelentek az első buborékok, majd felfeküdt egy gyönyörű haresz. Ármin rögtön elcsodálkozott a hal méretén, Mór közben videózott én pedig vigyorogtam, mint egy jóllakott napközis. Társam nem sokat pepecselt, kesztyűt húzott, és beemelte életem első méretesebb harcsáját. Mondanom se kell, madarat lehetett volna velem fogatni, annyira boldog voltam. Tudom, a profi kuttyogató horgászok jóval nagyobb „vízi szörnyeket” is fognak, de nekem ő volt az első, így roppant boldognak éreztem magamat. Szerintem belerakhattam a hal szájába a horgot, mert a leengedés és a kapás között talán 10 másodperc telhetett el. Mi ez, ha nem a kezdők szerencséje?

Átmotoroztunk a túlpartra, hogy kikötés után ott is csináljunk róla néhány fotót. A sekély vízben még kicsit gyönyörködtünk a hal kontúrjaiban, majd visszaadtam a folyónak, hogy tovább folytathassa ragadozó életét.

Leültem egy kiszáradt fatörzsre, hogy megszárítsam a lábaim, körbenéztem és megint elfogott az a bizonyos bizsergő érzés. Ármin boldogan fürdőzött a vízben, Mór vigyorogva újságolta el telefonon az otthoniaknak a halfogás élményét, én pedig a fák alatt megpihenve élveztem a napsütéses nyár hűsítő szellőjét, a folyó illatát. Ezekért a pillanatokért szeretek igazán horgászni!