Az éjszaka remekül aludtam. Kipihenten, felpörögve kúsztam ki sátramból és pillantottam meg a Dunán lecsorgó uszály jelzőfényét. Hangtalanul, lopakodva vitette magát a sodrással a határ felé, majd eltűnt a hajnali köd tejfölszerű foszlányában. Arcomat a folyó vizében megmosva dörzsöltem ki csipás szemeimből az ottmaradt álom nyomait és elszürcsöltem reggeli kávémat egy sportszelet kíséretében. Kellett is az energia, mert eljött a nagy nap, amire vágytam. A bizonyítás, a verseny napja!

Nem izgultam egyáltalán, pedig ilyenkor már hozzám szólni nem ajánlatos, annyira máshol jár az agyam. Mégis valahogy úgy voltam vele: minek stresszeljem magamat, én is emberből vagyok. Ugyan-úgy megúszhatom az egész versenyt egy kapás nélkül, mint ahogy büszkélkedhetek a legjobb fogások egyikével is. Van itt rengeteg ügyes horgász és bármelyiknek a kezében ott van a tudás egy szép eredmény eléréséhez. Furcsa gondolatok voltak ezek, de próbáltam magamban az általam felépített taktikát ismételgetni, rögzíteni nehogy a verseny közben valamit kifelejtsek.

A köveken ülve az alábbi szavakat szegeztem az öreg folyóhoz, bízva, hogy meghallgatásra találnak: „Kedves Duna! Tudod a mai nap nagyon fontos számomra. Sokszor kértem már tőled hasonlót, de kérlek, add meg azt az örömöt, hogy én fogjam a legtöbb halat eme mezőnyből és állhassak a képzeletbeli dobogó legfelső fokára. Nyisd ki előttem kincses ládádat és ígérem a továbbiakban is olyan hűséges maradok hozzád, ahogyan ezt eddig is tettem az idők folyamán.”

Visszagondolva akkor ezek a mondatok úgy hangzottak, mintha egy esküvőn lennénk és ott állnék az oltár előtt a Folyó és én. Jóban, rosszban, mindörökké…

Ellenőriztem az este elkészített etetőanyagom állagát, hogy megfelelő-e annak nedvessége. Spricnivel kicsit igazítottam, frissítettem rajta és letakartam, elrejtettem a kíváncsiskodó szempárok elől. Ébredezett a tábor is. A környezet zajaiból egyértelműen kihallatszott, hogy fúrógépek búgtak, keverőszárak verődtek az etetőanyagos dézsák oldalához. Teljes lett a létszám, a hiányzó emberek is megérkeztek időben a sorsolásra. Folytak a faggatózások, ki milyen taktikával készült, mire is számítson az ember. Elkezdődtek az esélylatolgatások, s persze a pályát jól ismerők rögtön az elhangzó nevek között szerepeltek.

Zoli azért odaszólt egyet: - Ma Lacika viszi haza a vándorkupát!

Ezen jót nevettem és próbáltam valami frappáns válasszal leszerelni.

- Gyerekek gondosan kidolgozott taktikám van. Be a horog, ki a hal! De majd a végelszámolásnál kiderül mennyire bizonyult ez jó elképzelésnek.

Megkondult a közeli falu templomi harangja, s elkezdődött a sorsolás. Tenyerem nedvesedett, izgultam, hogy jó helyett húzzak. Először a családi kategóriában indulók sorsoltak, majd következtek a többiek. Készítettem a jobb kezemet, már csak babonából is ezzel húzok. Az évek alatt sok bolondságot alkottam fejemben, amikről szerintem életem végéig nem fogok leszokni. És miért éppen a jobb kezem? Mert azzal fogom meg a halat, amikor annak szájából kiakasztom a horgot. Így visszaolvasva mekkora sületlenségnek hangzik. :-) No, de kérem szépen Fortuna az A8-t dobta, ez volt az a hely, amiből ma a legtöbbet kellett kihoznom. Jeszy – a főkolompos – lefelé, a folyás irányába mutatott, hogy merre is találom a kisorsolt horgászhelyet. Útbaigazított és „sok szerencsét, görbüljön” mondattal ellátva, a kocsimhoz vezetett utam és elpöfékeltem a pálya alsó szakaszára.

A partvédő kövezés alja valamelyest meredek volt, a vízvétel szinte hegymászói tudást igényelt. Sietve építettem ki horgászállásomat, hogy jusson időm az egyéb teendőkre is. Kémleltem a partot, kikkel is vagyok egy szektorban, méricskéltem a lehetőségeimet. Alattam nem sokkal foglalt helyet Csabio, aki már kétszer is megmutatta itt, hogy nem csak a rakós- és match pálcával bánik ügyesen, hanem a folyóvízi feederezés is az erőssége. Valamivel felettem ült Döme Gábor, akinek neve eggyé forrt a hazai feederezéssel és ennek a pályának mondhatni a legjobb ismerője. Nem voltam elcsüggedve, mert horgászatban bármi megtörténhet.

Kezdés előtt 15 perccel repültek az alapozó etetést jelentő kosarak. Megpatkoltam házi gyártmányú csavaros kosaraimat, hogy azok biztosan a 35 méteres sávban maradjanak ahova terveztem a horgászatot. Közeli szomszédjaim mind ezt a 25-35 méteres távot célozták meg. Örültem neki, hiszen az ordasi pályára abszolút igaz az a törvényszerűség, ami más folyóvízi versenyre is jellemző. A halak alulról felfelé és bentről kifelé mozognak, tehát aki alul horgászik az reménykedhetett először a halfogás örömében. A nagy kérdés csupán az volt, hogy az adott horgász mennyire tudja majd megállítani etetésén a felúszó halcsapatokat.

Pontban 9 órakor megszólalt a kezdést jelző dudaszó hangja és útjukra indultak a majd fél tégla súlyú kosarak. Nem hittem, hogy azonnal kapásom lesz, mert hal legyen az uszonyán, amelyik nem menekült el ettől a nagy csobogástól. Tévedtem. Még javában ténykedtem hatlábú horgász szigetemen, amikor észrevettem, hogy feederbotom spicce meglazult és vehemens viháncolásba kezdett. Alig akartam hinni a szememnek, meg is kérdeztem magamtól, nem a sodrás járatja-e velem kevésbé vicces játékát. Ezredmásodpercek alatt zajlottak le az események, de nem bírtam és bevágtam. Gyorsan szákba is került az első halacska egy balin személyében. Bizonyára a kosár közepében bőven adagolt ragasztott csontkukac és vágott giliszta hozta meg a mindenevőnek, mint ragadozónak titulált fogatlan ön táplálkozási kedvét. A második dobásnál jóval figyelmesebb voltam és nem ért váratlanul a soron következő kapás, halfogás. 10 perc telt el és két hallal a szákomban büszkélkedhettem. Ekkor nagy kő eset le a szívemről, tudtam, hogy én üres szákkal már nem fogok mérlegelni.

Teltek, múltak a percek és a horogra csalt, haltartóba tett halak száma apránként, de gyarapodott. A 10-15 percenként beúszó dévér csapatokból mindig sikerült két-három szebb példányt levámolnom és őket pár órás ideiglenes rabságra kényszerítenem. Sajnos megálljt parancsolni nem tudtam nekik, mert rövid időn belül mindig odébbálltak. De még így is én szüreteltem a legjobb ütemben a tavaszi termést, legalább is, ahogy menet közben értesültem a pálya többi részéről érkező hírekből. A horgon felkínált 4-5 szál szúnyoglárva lezárva az egy szem csontkukaccal kombináció késztette leghamarabb táplálkozásra a nyálkás bőrűeket. A verseny felénél a hátam mögül egyre jobban hangosodó robajlások hallatszottak és szemet bántó villanások tudatták, a beígért hidegfront megérkezett. Ezért evett ilyen gyatrán a hal. A dél felől betörő front rányomta bélyegét a fogási statisztikára. Nem tudtam, hogy most azon izguljak mennyit sikerül fognom és az mire lesz elég, vagy a hirtelen jött égi háború milyen károkat fog okozni bennem és felszerelésemben, ha sürgősen nem teszek valamit.

Az idő teltével megritkultak a kapások, változtatnom kellett. Éreztem nem állok rosszul, de valamit muszáj voltam kiötleni, hogy az így összekovácsolt előnyöm kitartson a verseny végéig. Vékonyabb előkét, rajta apróbb horoggal hurkoltam az erőgumi fülébe. Erőfeszítésimet újabb kettő darab testes dévérkeszeg fogása jutalmazta. Bevallom ez volt az a pont, amikor éreztem a siker kapujában állok.

Csupán az a fránya vihar várhatott volna még, mert egyre csak éreztette hatását. Fent a kanyar felől halványodott a táj, a fák eltűntek és vészesen csökkent a látótávolság. Ennek a fele se tréfa, rémült tekintetek fürkészték vajon mennyi lehet lefújásig. Heves szélvihar kerekedett és hirtelenjében vízpermet áztatta el ruházatomat, felszerelésemet. Még 20 perc volt hátra, de semmit sem kockáztatva, a szervezők a befejezés mellett döntöttek. A szél által repített dudaszó hatalmas terhet vett le a vállamról, elfáradva huppantam székem vizes, puha ülőkéjére. Már nem érdekelt a vihar sem, elázva csendesen figyeltem a kapkodó embereket, ahogy próbálták menteni a menthetőt. Laci’ bá gratulálói szavai és kézfogása rántott vissza a földre és együttesen karöltve mi is pakolni kezdtünk. Amíg a mérlegesek megérkeztek a szomszédok kérdezgettek, hogyan is csináltam. Nem szeretek előre gratulációkat fogadni, míg meg nem történik a díjátadás, de most mégis jól esett.

- Lipák 9620 grammot mérlegelt, neked van ennyi Lacás? – kérdezte Csóri a szokásos fülig érő vigyorával.

- Nem tudom Uram. A mérleg kijelzője választ ad. – próbáltam hárítani a kérdést.

- 11520 gramm, Lacika ez idáig a legtöbb. Ragadd meg a mérlegelő szákot és gyorsan pózolj mellé, mert még sok fogást kell lemérlegelni. – intettek cselekvésre a szervezők.

Azt se tudtam hova kapjak, egyszer csak azt vettem észre, hogy gratulálók hada vesz körbe. A mérlegelt halakat egyenként megsimogatva engedtem szabadjára egy köszönöm szó kíséretében. Örömöm leírhatatlan volt. Legszívesebben ugrottam volna egy fejest a Dunába, de minek, hisz így is bőrig áztam az egyre jobban rákezdő esőtől.

A díjátadó már a nagy katonai sátorban zajlott. Mivel amatőr kategóriában indultam, így onnan is megilletett egy kupa, viszont én másképp gondoltam. Felajánlottam szektorgyőzelmemet a szektorom második helyezettjének ezzel is növelve a kupások számát. Nem titkoltam, hogy a vándorkupára vágyom és az meg is lett. Akkor meg minek vigyek haza két serleget? Nevem így is felkerült a Duna NHT győztesek képzeletbeli táblájára. És bár lehet, ezen a táblán az én nevem is szerepel mégis ez Mindenki sikere! Akiktől tanultam ezt a szép hobbit, a Duna, a Halak, a Természet – igen, így nagybetűvel - és még sorolhatnám a listát a végtelenségig. Nekik mind kijár egy hatalmas KÖSZÖNÖM!

Azóta sok víz lefolyt a Dunán, lassacskán egy év is eltelt, de az emlékek még most is oly frissek és szívet melengetőek…

Megjegyzés: a képek nem minden esetben tükrözik a valóságot! :-) 

Fotó: Jeszenszki János