Mielőtt belefognék ebbe a téma, már itt az elején elnézést kérek azoktól, akik úgy gondolják bolondság - amit összehordok, nem ért velem egyet - vagy csak kiverte nála a biztosítékot. Ez a téma nem nekik szól! Miről is járatom számat, akarom mondani, pötyögöm a sorokat. A horgászhely! Az internet igencsak meggyorsította az információk áramlását és bizony ez érződik a horgászatban is. A vízparton okos telefonunk által, az internet segítségével egy kapitális hal kifogásáról egyből képet is kaphatunk barátunktól, feltölthetjük azt a világhálóra, vagy bármelyik horgászportál fogási naplójába.  Az egyéntől ez természetes is, hisz ki ne lenne büszke egy hatalmas fogásra. A zsákmányt becsapta, sikeresen kifárasztotta és boldog, hogy túljárt a hal eszén. Az emberben ott lapul még az ősemberi ösztön a zsákmányszerzés. Abban az időben ezt megélhetés szempontjából űzte a „homo sapiens”, mára viszont hobbivá, sporttá alakult ez a fajta időtöltés.

De ne kanyarodjunk el a témától és térjünk vissza napjainkba. Megtörtént a híradás a gyönyörű halról és várjuk a lájkokat, gratulációkat, kérdéseket a témával kapcsolatban. És itt lép be, amire ki akarok lyukadni: A kérdés!

Nem vagyok rendszeresen jelen sok portálon, fórumon, a közösségekben aktív tag, de olykor bele-bele kukkantok néhányba és elolvasom az oda fűzött kommenteket, hozzászólásokat.  Van egy kérdés, ami viszont folyton előfordul és szinte mindig az elsők között van. Ez pedig a következő: Hol fogtad? Hol ez a hely? Merre van? És még sorolhatnám a variációs lehetőségeket. És itt jön a DE: mire is jók nekünk ezek a kérdések és a rá érkező válaszok. Ha a delikvens személy őszinte és kedves elmondja a pontos helyszínt, hogy hol is sikerült a szép halat horogra csalni. A válaszadó nem félti a helyét, nem aggódik, hogy mások is rápályáznak erre a helyszínre. Van egy másik variáció, amikor csak nagyvonalakban válaszolunk. Pl: a Dunán. Nem hazudott, elárulta, csak kissé pontatlan. A harmadik lehetőség, hogy nem is válaszolunk erre a – meglátásom szerintem - bugyuta kérdésre és semmisnek tekintjük a hozzászólás azon részét.

Miért gondolom így? A kapitális fogás – többek között - attól kiugró, hogy nem gyakori az adott vízterületen. Tehát nem fogható mindenhol és ebből következik, hogy nem is mindennapos. Ezek a halak bizony rafináltak, kitanultak és horogra csalni sem kis idő és energia szükséges hozzá. Az, aki felteszi a fenti kérdést mit érez, hogy ő odamegy és akkor egyből neki is megadatik ez a sikerélmény? Szerintem téved.

Miért nem teszünk fel más kérdést, amiből lehet sokkal, de sokkal több információt kinyerhetünk, mert biztos lesz benne olyan dolog, ami nekünk is újdonság lehet. A kapitális halak kifogásánál kevés az, ami hétköznapi. Pl.: volt-e bármilyen haltartó hely, amiről úgy gondolod, hogy ez a szép süllő ott tanyázott (bedőlt fa, törés, kő, stb.). Vagy másik kérdés: Látom a képből, hogy hungarocell is volt a horgon. A horog típus, méret és a csali között van valamilyen összefüggés?

Második példa

A szituáció: Gipsz Jakab elköltözik, X helységre és közel lesz számára például a Duna. Eddig is járt horgászni, de idegen neki ez a víz, ezért megpróbál informálódni róla, hogyan is vágjon neki. Felkeres egy fórumot ahol, így indít: Sziasztok! Gipsz Jakab vagyok és Paksra költöztem két hónapja. Eddig csak tavon horgásztam, viszont itt a Duna, amiről úgy gondolom remek víz és szeretnék megtanulni, itt is horgászni. Az első kérdésem, hogy hova érdemes pergetni lemenni - ez a kedvenc módszerem -, hol a legnagyobb az esélyem a halfogásra?

Mindenki találkozott már ehhez hasonló kérdéssel. Vagy jött rá néhány válasz, vagy nem. Jól fogott hozzá a Duna megismerésének? Szerintem nem. A Duna és más egyéb természetes „nagy” vízterület kiismerése nem egy kétmondatos válasz. Könyveket lehetne róla írni. Egy ilyen kérdésre válaszolhatjuk, hogy igen a hajókikötő jó szakasz szokott lenni, mindig akad néhány süllő a stég mögött. Gipsz Jakab lemegy, boldog hisz itt van hal, más is szokott fogni. Dob néhányat, amiből kétszer beszakad. Először csak a wobblere vész oda, másodjára pedig bent hagy 10 méter fonott zsinórt is, mert nem tudta, hogy a mederfenék annyira kagylós, hogy felsértheti a zsinórt, ami rövid időn belül kisebb terhelésre is szakad és emiatt kellett volna talán felfelé tartania a bot spiccét. Bosszús, hazamegy és jegeli egy darabig a következő pecát.

Lemegy a válaszadó erre a helyre, ő is dob néhányat, tudja hova, meddig érdemes a fahalat csobbantatni, hogy kikerülje az akadókat. Igen ám, de nem lát a vízbe és ott van egy 10 méteres zsinór beszakadva, aminek erősebb a szakítószilárdága és bizony a „segítő” is beszakad. Mínusz 3 műcsali. Ő is feladja a helyet és rajta kívül még így jár néhány horgász. Idővel egy szép zsinórtenger alakul ki és remek szereléktartó lett egyik kedvenc horgászhelyünkből.

Ha Gipsz Jakab esetleg másképpen fog hozzá a helykereséshez, talán nem járt volna így. Hogyan is kéne hozzákezdeni egy ilyen vízfelület kiismeréséhez? Sokat olvasni, járni a vizet, sétálni, nézelődni és kérdezni, információkat gyűjteni, tanulni! Ne akarjunk egyből kapitális halakat fogni és szákszaggató súlyú zsákmányokra szert tenni! Saját hibáinkból tanulunk, de ha Jakab rendelkezik annyi információval és tapasztalattal, amivel elkezdheti - jelen szituációban a folyóvízi horgászott, lehet - nem esik bele ebbe az aprónak tűnő hibába és talán még sikerélménnyel is távozik a vízpartról.

Célom az volt ezzel a kis bejegyzéssel, hogy felhívjam a figyelmet egy helytelenül feltett kérdésre és kérdezőként közelítsük meg másképpen az ilyen körülményeket. Ha megtanuljuk és megismerjük a vadvizeket, s olvasni tudunk a vízről-vízből, az összefüggéseket egymáshoz kapcsolhatjuk, könnyebben futhatunk bele egy olyan helyzetbe, amikor is megfoghatjuk életünk halát. És ha ez megtörtént, továbbadhatjuk egy arra érdemesnek, egy másik generációnak a tudást, hogy ő is elmesélhesse idővel saját történetét:

„Én leltem rá arra a helyre. Felismertem és kiolvastam a vízből mit rejthet, mert sokat tanultam és ezért dobtam a búrvány mögé. Ott akasztottam meg a nagy Ő-t és fárasztottam ki. Nézd csak, itt egy fotó róla…”