Szombat, reggel 6 óra. Végre jól aludtam és a közérzetem is pozitívabb, mint hétköznap. Ez a náthakór rendesen le tudja szívni az ember energiáját, pláne ha a munkahelyen hajtás is társul mellé. Előző este hamar, 8 órakor az ágyban voltam, gondoltam másnap felkelek, meglátom, milyen kedvemben leszek és eldöntöm, hogy menjek-e horgászni, vagy maradjak itthon. Kipillantok az ablakon, szép napsütéses idő, orkán széllel társulva. A fene vinné el, nem lesz ez így jó. A fák törzsei bőszen dőlnek jobbra-balra, az ágak sűrűn rángatóznak. Bezzeg a horgásztársak javában fogták a halakat az elmúlt időszakban. Ati, Bogyó, Gyuszi és a többiek fotókkal igazolva, izgalmas beszámolókkal sokkolják a népet, hogy a marcik falatozásnak indultak. Nem sokat, de egy-két példányt el lehet csípni az ébredező torpedókból. Viszont ez a szél, nagyon idegesít. Ha itt ilyen vihar van, mi lehet a vízparton. Ellenben otthon a négy fal között nem lesz halszagú a kezem. Vakarom a fejem és döntök, irány a Duna! Maximum elfújja az eszemet a szél és talán a betegség is elszáll vele, vagy még rátesz egy lapáttal.

Kifutok a mélyhűtőhöz, átkutatom mit rejtenek rekeszei, hátha találok valami tavalyról megmaradt  morzsát. Megakad a szemem egy piros csíkos zacskón, rajta az én írásom az alábbi szöveggel: márna mix. Oh, ez kell nekem! Kitépem a nylont és vödörbe borítom az egy tőmbe fagyott málét. Szaga, illata már nem az igazi, de a mai horgászatra tökéletes lesz. Keverhetnék valami újat, ellenben nem számítok nagy halfogásra. Spórolós gyerek vagyok, valamikor ezt is el kell használnom. Az új csalogatóanyag elkészítéséhez megvannak az összetevők, mégis marad a legelső verzió. Felrakom a radiátor tetejére a vödröt, így hamarabb kiengednek a fagyos szemek. Addig kényelmesen elpakolom a hétköznapi barkácsolásokból visszamaradt szerszámokat, becsomagolom a mai horgászathoz szükséges botokat, eszközöket. Gazdagon hajtogatok meleg ruhákat is, nem kellemes érzés vacogni a vízparton. Fél liter friss csonti a horgászboltból, némi giliszta a komposztból és készen is vagyok. 9 óra is elmúlik, mire otthonról elindulok az év első márnázására.

A parton nem ér váratlanul a tornádó. A fák alatt még elviselhető a szél süvítése, de ahogy kilépek a tisztásra hatalmasat taszít rajtam az egyik váratlan löket. Minden könnyebb tárgyat le kell súlyoznom, hogy útra ne kelljenek cigánykereket hányva. Az etetőanyagom felengedett, állaga megfelelő erre a rövid kis pár órás horgászatra. Csonti, giliszta a tálcára kerül, botok a tartóban, kezdődhet a horgászat.

Nagy lendülettel suhintom meg súlyos kosaraimat, hogy valameddig sikerüljön behajítanom a felcsalizott horgot. A szél így is odébb tolja repülés közben a készséget, nem vagyok hozzászokva az ilyen haragos időjárási körülményekhez. A levegő hőmérséklete némileg ellensúlyozza a kellemetlen löketeket és elviselhetőbbé teszi a horgászatot. Szerintem, ha nem ülnék a székben, akár ezt is felborítaná egy-egy szélhullám.  A botok úgy rángatóznak a tartóban, hogy majdnem kiemelkednek belőle. Húzok is egyet a csavarokon, mert már így is elforgott a lábon a bottartó. Felszerelést és embert is próbára teszi az időjárás, talán otthon kellett volna maradni?

Eseménytelenül telik az első óra. 8-10 percenként frissítem a csalikat, de a próbálkozásom sikere elmarad. Nézem a spicceket, szinte beleszédülők a háttérben hullámzó víztől. Na, most mintha valami kapás lenne! Most! Áh, a fenéket van kapás, csak szeretném, hogy az legyen. Dobok is újat az alsó bottal, régóta némán őrzi a vizet. Hoppá, hiányzik a csonti. Lehet, mégis csak van itt valaki, vagy valami? Újra csalizok és várok. A dühös folyón úgy ringatózik egy hajózási bója, hogy csaknem kiszakad a helyéről. Vadul vágódik fel és le, vízfröccsöket hagyva maga után. Szegénynek nem lehet könnyű sorsa. Télen-nyáron, hóban-fagyban állnia kell a sarat, kihívásokat. Van, hogy csak egy sirálynak nyújt átmeneti pihenőt egy kósza portya során, de akadnak olyanok is, akik hosszabb időre itt maradnak. Ilyenek a nagyobb áradások alatt fennakadt ágak, gallyak melyek csak gyűlnek és gyűlnek, mígnem elszakítják a fixnek hit ponttól a vastorpedót.

Nini, az alsó bot spicce mintha kapást jelezne. Bevágok, de semmi. Tekerem ki az üresen maradt kosarat, horog nélkül. A kérdés csupán az, hogy hal vitte el a horgomat, vagy el voltam akadva és egyből a kő vágta el a monofil előkémet? De ha a spicc járt, nem lehettem elakadva. Szerintem hal volt, és túljárt az eszemen. Fonott előkére cserélem a horog nélkül marad 0,16-os zsinórt. Közben észak felől motorcsónak búgását hozza a szél. Zöldes katonai mintázatú fémladik hasítja a hullámokat, benne három személlyel. Felettem irányt váltanak és partra csúszik az öreg vasszerkezet. Hunyorgok egy kicsit a szembeszél miatt és az alábbi felíratott olvasom le a csónak oldaláról: ren-dőr-ség. Két sötétkék ruhába öltözött nagydarab biztos úr integet felém, a harmadik a csónakban marad. Fejűket fekete szőrmesapka díszíti, rajta a magyar zászló színeivel. Jelvényt villantanak és személyit, horgászengedélyt kérnek. Az egyik a fogási naplóban való ikszelésemet ellenőrzi a területi engedéllyel együtt, míg a másik a személyi adataimat kéri le a központból, hogy folyik-e ellenem bármilyen bűntető eljárás. Közben beszélgetünk, kedvesen, jó kedélyűen zajlik a kontroll. Elmondják, hogy csak a szélvédett helyeken találkoztak horgászokkal, azokkal is a Pilismaróti-öbölben. Az ott horgászok csupán néhány bodorkát tudtak felmutatni, hiába nagyon a tavasz elején járunk. Érdeklődnek nálam mi a helyzet, de pusztán egy horogmarasztaló eseményről tudok beszámolni. Viszont ahogy ezt elmesélem a felső botomon érdeklődő és hangos felkiáltással jelzem, hogy ott a kapás! Csévélem kifelé a szereléket, de nem jön ellenállás. Félúton egyszer váratlanul két ütést kapok válasznak, nem érkezik vendég nélkül a felszerelés. A tiszta folyóban egy ezüstös vékony test villan meg, egyből felismerem, hogy egy kölyök balin. Part mellé kormányzom és az egyik vad hullám kíséretében kezembe csúszik az őn. Boldogan mutatom a rend éber őreinek fogásomat, majd visszahelyezem a folyóba. A vízi rendészet emberei néhány sikeres horgászatra biztató szólással, mondással búcsúznak és folytatják útjukat délnek. Szép tőlük, hogy ebben az ítéletidőben is a folyón vannak és nem a meleg őrszobában. Holnap a Visegrád alatti szakaszt fogják ellenőrizni. Munkájuk dicséretes, a 2015-ös szezonban ez volt a második ellenőrzésem. Reméljük a lelkesedés megmarad a későbbiek folyamán is, mert hosszútávon biztos megmutatkozik tevékenységük.

Újabb fonott előkét kötök, most a baloldali botra, vagyis kötnék, mert a másik feedert valaki elemi erővel vinné, ha nem lépek közbe. Gyorsan átváltom a visszaforgás gátlót és rohamosan pörögni kezd a főzsinór. Alig bírom megfékezni ellenfelem kitörését, de végül sikerül megfordítani. Nagyokat pumpálok a kemény pálcával, most már bírja az előke is, lehet terhelni a felszerelést. Part mellé kormányzom a hegedűművészt, zsinórom visít a szélben. Nyújtózva csúszik merítőbe 2015 első bajszos hala. Boldog vagyok, nem gondoltam volna, hogy ismét halas lesz a kezem. Matracra fektetem játszótársamat és készítek róla néhány digitális képet visszaengedés előtt. Bő 2-es feletti márna, kell ettől jobb kezdett? Simogatom, a parton kissé meghintáztatom és finoman ellökve újra visszakerül éltető elemébe. A hullámokat meglovagolva, még kábán bukdácsol, de hamar magához térve egy erőteljes farok csapással elnyeli a folyó mélysége. Elégedetten törölgetem nyálkás, nedves kezemet rongyomba és ellenőrzöm az előkét, hogy nem sérült-e az elmúlt percek viaskodása alatt.

A másik botot száműzöm tartaléknak, ha az aktív felszereléssel beszakadnék. Kényelmesen fészkelődök székemben és figyelem a körülöttem zajló eseményeket. Egy dolmányos próbálkozik a szembe szélben előrébb jutni, de erőlködése hiába való. Szaporán csapkodva feladja az előző elhatározását és egy éles fordulást követve a köveken sétálva folytatja utazását. Nem úgy egy barázdabillegető pár. Őket jóval kisebbnek teremte a természet, így könnyebben megbirkóznak az erős széllökésekkel. Faképnél hagyják a varjút és egymást követve gyorsan eltűnnek a háttér kontrasztjában. A sirályok láthatóan élvezik a szelet. V formájú szárnyaikat széttárva vitorláznak és a magasból lesik a víz felszínén elúszó ingyen kosztot. Így telnek az üres percek, mígnem újabb kapás borzolja a kedélyemet.  A szél olyan erővel kapaszkodik a botomba, hogy nem tudom eldönteni a hal húzza lefelé, vagy a vihar akarja a földhöz nyomni. A láthatatlan zsákmány ránt egyet a zsinór végén és tudatosul, hallal van dolgom. Márna lesz ő is, a sodrásnak feszülve felfele igyekszik. Már a part mellett viaskodok az ismeretlennel, amikor akadót fog. Próbálom kiszabadítani leakadt halamat, mindhiába. Az egyik erősebb rángatást követve majdnem hanyatt esve megkönnyebbül az üres zsinór. Se hal, se horog, se kosár. A kő elreszelte a fonott zsinórt. A dobóelőkét azért visszanyertem, a szélben zászlóként tekereg az árván marad zsinórszál.

Előveszem a száműzött botot és azzal folytatom halkereső horgászatomat. A 12-es pontyozó horog szárára egy festetlen csontit tűzök, mellé egy pirosat, majd újabb natúr. Ez vélhetően fel-le fog liftezni, így ingereli majd táplálkozásra a folyó lakóit. Amíg várom a következő érdeklődőt, lezavarok egy telefonbeszélgetést a párommal. Hamarabb szabadult a hétvégi iskolából, így korábban fog hazaérni. Délután 4 órára ígérem érkezésem és a mobil kijelzőjére pillantva számolgatom, a horgászatból hátra maradt időt. Csomagolnám el a telefont, amikor botvivős kapásra figyelek fel. Odarohanok a petrencéhez és határozottan beemelek. Erőszakosan bánok az elkövetővel, nem akarok úgy járni, mint az előző halamnál. Hamar merítőbe kerül a takaros márna és ahogy jött, úgy ment is szabadjára. Javítottam a meccs állásán, átveszem a vezetést a halak felett. Hármat fogtam, kettő elment.

Az iménti nyerőnek vélt csalit tűzöm ismét a horogra. Alig telik el néhány perc a bedobást követve, vadul rángatózik feederem spicce. Lendül a pálca, de könnyedén érkezik part mellé a szerelék. Egy ezüstös testet pillantok meg, rajta pirosas uszonyokkal. Jászkeszeg, rikkantok fel némaságomból és kezembe emelem az élénk színekben pompázó pikkelyest.

Felgyorsulnak az események. A jászkeszeget újabb fogás követi egy másfeles márna személyében. A matracon bíbelődők a horog kiakasztásával, amikor felfigyelek egy másik piercingre. Ni csak, ez bizony az én horgom! Méghozzá az, ami a legelső kapásnál elveszett. Nem hiába, a szelektív horgászat. :-) Na jól van, félre a tréfával és önön fényezéssel, de a tényeken ez mit sem változtat: mohó volt a rózsahal. Őt is megszabadítom a kéretlen fémkampóktól és visszaeresztem szabadjára.

Komor felhők úsznak fölém eltakarva a nap sugarait, hűvösre fordul az időjárás. A szél is alábbhagy, a hullámok se csapdossák oly rohamban a vízpartot, mint érkezésemkor. Valahogy érzem, mára ennyi volt a tűzijáték, a halak pihenőre tértek ideje nekem is szedelőzködni. Még eldobálom a maradék etetőanyagot, közben apránként elcsomagolom a felszerelést. A végén még egy kilós márna azért beköszön, róla csak emlékképeket készítek.

Hazaérkeztem minutumában párom rohan ki, aki az alábbi kérdéseket szegezi hozzám:

-          Hogy sikerült a horgászat?

-          Remekül!

-          Ott nem fújt a szél? Pesten azt hittem lefújja a fejemet!

-          De-de a Dunán is szélvihar volt.

-          És nem zavart?

-          Így utólag azt mondom, hogy nem! :-)