Tudom azt ígértem, hogy idén nem fogok sokat versenyezi, erre tessék itt a következő beszámoló. Bevallom őszintén nem tudtam ellenállni a kísértésnek és beneveztem az első alkalommal megrendezett RDHSZ Egyéni Feeder botos Horgászversenyre, amely a csepeli Csőhídi pályán került megrendezésre.

Sokat nem horgásztam itt, de volt némi rálátásom a helyszínre. Mikor fiatal kissrác voltam, gyakorta megfordultam a pályán különböző versenyek alkalmával. A háttérből figyeltem a nagy neveket és próbáltam ellesni azokat a fortélyokat, trükköket, amire saját kútfejtőből talán sose jöttem volna rá. Az évek rohantak, és ha jól emlékszem 2013-ban elindultam az itt megrendezésre került Pecatusa egyik fordulóján. Akkor sikerült a víz titkát megfejtenem és 15 kg feletti fogással az első helyezést elhozni. Tehát kellemes emlékeket őrzök erről a vízterületről, többek között ezért is vettem részt az RDHSZ versenyén.

A kiírást követően gyorsan elfogyott az 55 főre limitált nevezési szám. Rengeteg ismerős névvel találkoztam a nevezési listán, akadt közöttük nem egy olyan horgász, akik most is rendszeresen megfordulnak a hazai feeder bajnokság fordulóin. Egyszóval erősnek ígérkezett a mezőny, fel kellett kötni azt a bizonyos nadrágot. A célként két dolog fogalmazódott meg bennem: a minél jobb helyezés elérése és a lehető legtöbbet eltanulni a többi horgásztól.

A ráckevei szövetségnek köszönhetően a külsős nevezőknek csak a verseny végén felszolgált ebédet kellett finanszírozniuk, a nevezést és a napijegyet a szervezők ingyen biztosították. Három kategória került díjazásra: gyerek, ráckevei felnőtt és vendég horgász. Ezek közül az első három helyezett kupában részesült és a legtöbb halat fogó ráckevei horgász elnyerhette a vándorkupát. Én a vendég kategóriában indultam, lévén nem vagyok tagja az ottani szövetségnek.

Pünkösd hétfőre terveztünk horgászatot Duba barátommal, de nála közbeszólt a családi program, így egyedül maradtam. Nem akartam „árván” tesztelni, így meginvitáltam Bogyót, hisz amúgy is be akartunk iktatni egy közös csőhídi pecát május végére. Nála az időpont megfelelőnek bizonyult és elfogadta a meghívást. A hét első napján reggel 6-ra beszéltük meg a találkát a pálya felső szakaszára.

Kellemes tavaszi eső áztatta a versenypálya betonkockáit, még szerencse, hogy az előző héten beugrottam egy hobbiáruházba és vásároltam magamnak egy jobbfajta esőruházatot. Mire mind a ketten kipakoltunk és nekiláttunk a horgászatnak szépen rákezdett az égi áldás. Na jó, nem köritek. Szakadt az eső! Voltak pillanatok, amikor olyan cseppekben verte a vizet, hogy alig hallottuk a másik hangját. Viszont kárpótoltak a halak, ugyanis ők, kapókedvüknél voltak. Minden egyes dobás halat eredményezett. A fogás 90%-át a dévér- és karikakeszegek adták, de megfordult az etetésen szilvaorrú, jász, bodorka, kárász és balin is. Azonban, hogy ne tűnjön annyira szépnek a felhozatal, egy-két géb is színesítette a repertoárt. Délre a nap is előbújt a felhők mögül, ami gyorsan felszárította az ernyőn és ruhánkon megcsillanó vízcseppeket. A horgászat végére elkönyveltem, hogy a kialakított taktika jól működik, most már csak abban reménykedtem, hogy a hétvégén is ilyen szépen muzsikáljon.

Vasárnap reggel az elsők között kanyarodtam rá a csepeli versenypálya murvás, gödrös útjára. Az időjárás felelőshöz csupán egy kívánságom volt, hogy éjszaka essen az eső, így megússzuk a nyárfaszösz zsinórra rakodását. Kérésem meghallgatásra talált és a hajnali zápor kellően elverte a vattapamacsokat. A pálya szélén már néhány versenyző serényen kevergette, finomítgatta az etetőanyagát, a verseny kezdetére készülve, az utolsó simításokat végezték. Én kicsit előre munkálkodtam, ugyanis már szombat este elvégeztem az etetőanyag vizezését. Egyedül az élőanyagot kellett használható állapotban hoznom a dudaszóig. A sorsolás előtt felszolgált zsíros kenyerek majszolása közben próbáltam minél több információt kicsalni a héten kint tesztelők közül. Sajnos nem kaptam azokat a válaszokat, amire számítottam, állítólag szerda óta drasztikusan visszaestek a fogási eredmények. Hiába áramlott a víz jól – ami itt kritérium egy kedvező pecához – kevés halat zsákmányoltak a hét második részében. Egy-két beugró dévérről, apró tenyeres, vagy attól kisebb keszegekről szóltak a hírek. Mi történhetett, hiszen alig változott a víz? Zavaros, kellően folyik, egyedül a víz hőfoka zuhant 3 nap alatt 4 fokot. Így utólag kijelenthetem, hogy ez állhatott a háttérben magyarázatként a hirtelen jött kapásvisszaesések mögött.

Elsőként a vendégek sorsolhattak. Mindannyian egy szektorban foglaltunk helyet, amely a pálya végén helyezkedett el. Én alulról a 9. helyet húztam, nagy elszántsággal indultam neki az ismeretlennek. Ezen a szakaszon még nem volt szerencsém horgászni, de a helyi versenyzők elmondásai nem sok jóval kecsegtetett. Olyan információkat kaptam, hogy ezt a részt ritkán horgásszák és versenyen is csak akkor tűznek ide számot, ha végigülik a pályát. Kevés hal lakja, de azok valamivel nagyobbak, mint a pálya felső harmadán fogható átlagméret. Legtöbb súlyt innen kihozni nehéz feladat, viszont nem lehetetlen. Ilyen ismeretek birtokában még inkább elszántabbnak és energikusabbnak éreztem magamat. Gyorsan kipakoltam, a horgászállást felállítottam, a limit ellenőrzés is gördülékenyen ment, kezdődhetett a megmérettetés. Alapozásnak ötöt dobtam kiakasztott zsinórklipsszel. Egy távot terveztem meghorgászni, nem akartam túlbonyolítani a pecámat. Egyesek a 18-25, míg mások a 25-35 méteren látták a siker kulcsát. Én is az utóbbi mellett tettem le a voksomat, a tesztpeca alatt, itt ezen a távon valamiért jobb ütemben érkeztek a kapások. Már az első bedobásom kapást eredményezett, de lyukat ütöttem. Másodikra egy átlátszó karika érkezett, majd egy valamivel nagyobb társa. A szomszédokat elnézegetve nagyon ők se kapkodták a halakat. A fogások döntő hányada, mind a benti távról jelentkezett. Akik a parthoz közelebb vallatták a vizet megúszták egy-egy csípéssel, vagy apróbb méretű keszeggel. Tehát már az elején körvonalazódni látszott, hogy működni fog a kiválasztott távolság, hacsak valami csoda folytán nem borul a kocka.

Igen jó ritmusban fogtam a halak és ahogy haladtunk a versenyidőben egyre beljebb, az egyedméret is növekedésnek indult. Megjelentek az első szákolós dévérek, amik megnyugvásra adtak okot. Ebben a fajta horgászatban azt szeretem, hogy ha beindul egy ütem, utána nehezen van megállás. Most minden az elképzelések szerint alakult, szinte minden próbálkozásra érkezet valamilyen érdeklődő. Nem voltak azok a hirtelen jelentkező vehemens kapásrohamok, de ez egy cseppet sem zavart. A lényeg, hogy a halak szinte futószalagon érkeztek. Félidőnél körvonalazódni látszott, hogy egyedül Tokodi Gabesz az, aki tartani tudja velem a tempót. Nála viszont olykor hiba csúszhatott a gépezetbe, mert egy-két hala még merítés előtt távozott.

Gyanakvást keltett bennem, hogy egymást követően két dobásom is érintetlenül maradt. „Lehet megérkeztek a lapát dévérek?” Ehhez hasonló gondolatok futottak végig a fejemben. Cselekvésre ösztönzött és gazdagon megtűzdeltem szúnyoglárvával a 14-es vékonyhúsú keszegező horgot, reménykedve, hátha elhúzza az a bizonyos jó hal. Az elképzelésem beigazolódott, mert rögtön bekopogott a bónusz halam. Igaz nem egy dévér személyében, hanem egy annál nemesebb, egy szép, 1,5-2 kiló közötti pikkelyes pontyot sikerült kifárasztanom és ideiglenesen fogságra ítélnem. Sajnos több társa nem érkezett az arany hasúnak, úgy hogy újból intenzíven megalapoztam az etetést. Ki tudja mióta ólálkodhatott a környéken és verte szét az addig koncentráltan összeállt keszegeimet.

Az értékes percek pörögtek, nyögvenyelőssé vált a horgászat, visszaesett a halak étvágya. Az időjárás is nagyban rányomta bélyegét a halak táplálkozására, érezhető volt a rendkívül nyomott levegőn. Szinte fullasztó meleg uralta a környezetünket. A háttérből szállingóztak az információk, hogy a többi versenyzőnél is behúzták a kéziféket és csak egy-két kosza dévért fogdosnak. Variálgattam a szerelékkel és a csalival, mégis hiába, csak néhány hal jutalmazta fáradozásaimat.

Elérkezett a horgászat utolsó órája, a végjátszma. Futótűzként terjedt a hír, hogy a pálya felső részén megjelentek a jobb dévérek és páran ráéreztek, hogyan lehet őket táplálkozásra bírni. Muszáj voltam valamit kiötleni, mert a nehezen megszerzett előnyöm így veszni látszott. Agresszív tempóban kezdtem betermelni az élő anyagot minimális etetőanyaggal lezárva. Visszatértem a verseny kezdetén alkalmazott szerelékhez és csalihoz. Szerencsémre a húzásom bejött, újabb 8 hallal gazdagítottam lefújásig a zsákmányolt fehérnépet.

Izgatottan vártam a mérlegelést, vajon mire és hova lesz elegendő a gondosan összegyűjtögetett pikkelyes társaság. A mérlegelők alulról haladtak felfelé. Az alattam helyet foglalók 3-4 kilós átlagfogásokkal büszkélkedhettek. Nagy lendülettel futottam föl a puha, reggel feláztatott domboldalon és borítottam ki a mérlegelő zsákba az aznapi fogásomat. Halaim alig akartak nyugton maradni egy röpke pillanatra, hogy a mérleg megmutassa a fogott súly pontos össztömegét. Egy szemvillanásra néma csend lett úrrá, majd csíppant a mérleg.

- 8340 gramm!

Huh! Talán egy hasonló súly eshetett le a vállamról, ahogy megláttam a kijelzőt. Biztattak a többiek, hogy ez akár a legtöbb fogott súly is lehet. A szektoromat végigkísértem, lássam a többiek mit alkottak. Egyedül Gabesz tudott megközelíteni, a kereken 5 kilós fogásával. Tehát a szektort biztosan megnyertem. Amíg az egész mezőnyt lemérlegelték összepakoltam és az eredményhirdetéshez siettem, ahol többen is gratuláltak a jó szereplésemhez. Kocsis Laci a verseny szervezője széles mosollyal, férfias kézfogással tudatta, aznap nekem sikerült a legtöbb halat partra segítem. Alig akartam elhinni, hogy két év után ez a verseny is ilyen szuperül alakult számomra. Hasonlóképpen én is elismerően nyújtottam jobbomat Cilának (horgász berkekben így ismerik), mert a ráckeveiek között ő diadalmaskodott 7940 grammal.

A gyerekek sem tétlenkedtek, ott Bodzsár Norbert Márk hozta el az első helyet. Az utánpótlás nemzedék örömét külön fokozta, hogy a kupák és érmek mellé tárgyjutalomban is részesültek az Energofish Kft-nek köszönhetően.

A díjátadás után még maradtunk páran, hogy megvitassuk a versenyen történteket, majd apránként lassan mindenki elszállingózott hazafelé. A Csőhídi pálya továbbra is a szívem csücske marad, elvégre csupa jó emlék köt ehhez a csodálatos kis Duna ághoz.

Fotó: Czender Miklós, Ivády István, RDHSZ facebook