A spirálos falinaptár májusi oldalai gyorsan átpörögtek és hamar ránk köszöntöttek az igazi nyarat idéző nappalok. Június első hetére kánikulát ígértek, így nem volt mit tenni, a vízpartra kellett menekülnünk. Nem mintha kihagynék egy kínálkozó lehetőséget a horgászatra, de be kell vallanom, két hétvégét végigtölteni a Duna partján számomra teljes felüdülés. A kalandos túrák alatt a párom, Nóri is mellém szegődött és így közösen osztoztunk az új helyszínek nyújtotta ismeretlenség varázsában.

A folyón felfelé, északnak vettük az irányt, egy nagyon-nagyon régi helyet akartam ismételten felkutatni, meghorgászni. Egyszer már jártam itt, és ha az emlékeim nem csalnak, akkor az első próbálkozásom alkalmával csupán egy másfeles márnát tudtam felmutatni zsákmányként. Már rögtön a bepakolásnál látszott, hogy igen komoly akadályokba ütköztünk. A természet visszahódította magának ami az övé, az embermagasságú fűben igazi kihívásnak bizonyult a horgászhelyhez való eljutásunk. Az élénk színekben pompázó mező ontotta magából a mézédes illatot, melyre százával rajzottak a szorgos rovarok. A megsárgult kalászoson megpihenő reggeli páracseppek földi csillagokként ragyogták be a környezetet. Ilyen és ehhez hasonló látvány mellett törtük magunk előtt az utat a kocsikerék vájta ösvényben. Cipőnk, ruhánk nedves lett a harmattól, kissé vacogtunk a reggeli hűvös levegőben.

Az erőltetett menet után szomorúan tapasztaltam, hogy a meghorgászni kívánt helyszínt elborítja a szeméthalom. Áradásból visszamaradt gallyak, műanyag flakonok és egy elviselhetetlen bűzt árasztó, több napja aszalódó márna tetem a szemnek, orrnak nem a legszebb érzéseket váltotta ki. Valamivel lentebb egy eldugottabb, fákkal körülölelt lyukba telepedtünk le. A vízállás kicsit magas volt, nagyokat lépdelve, bukdácsolva ereszkedtem le a hullámok mosta parti kövezéshez. A folyó a parthoz közel alig folydogált, mondhatni állóvíz köszönt vissza. Rakós botos távon, körülbelül 13-15 méteren kezdett húzni jobban a víz. Szemmel jól ki lehetett venni, hogy a meder mélyülése hol szakadhat meg és állandósulhat az egyenletes vízmélység. Hamar elhatározásra jutottam, ide fogom bevetni a feeder végszerelékemet. Villámgyorsan minden a helyére került és nekiláttam az ismeretlen feltérképezésének. Csupán egy 3 méteres rezgőspiccest raktam össze reménykedve, ha van itt éhes hal, azt ezzel az egy bottal is megfogom.

A csend és nyugalom körülölelt minket. Még a spicc nyekkenését is hallani lehetett, ha rögvest a kapás elején közbe nem lépek. Egy derekasan küzdő márnát tereltem rövid rabság idejére a merítőbe, majd engedtem szabadjára abban bízva, hátha másoknak is hasonlóan izgalmas pillanatokat fog szerezni.

A kiugró kezdés folytatódott, egyik sikeres fárasztást követte a másik. Vésettajkúak, tányér keszegek és kisebb-nagyobb rózsás szájúak társaságában múlattuk Nórcival a horgászatnak szentelt napot. A szebb fogásokról fényképes dokumentációt is készítettünk, hogy ne csak az emlékeinkben őrizzük meg a felejthetetlen nap főszereplőit. A part menti köveken napfényben fürdőzött a jövő nemzedéke és csapatostul várták, hogy a bedobások alatt számukra is aláhulljon némi földi morzsa.

Amikor a nap megközelítette a horizont legmagasabb pontját elérkezettnek láttuk a pakolás idejét és hazafelé vettük az irányt. A cipekedés is könnyebben haladt, mert kifelé menet felfedeztünk egy hosszabb, de kevésbé dzsindzsás útvonalat. Odahaza egy kettesben eltöltött szalonnasütögetéssel zártuk le a napot, majd kellemesen elfáradva tértünk nyugovóra, hogy másnap kipihenten térjünk vissza a szombati horgászhelyünkre.

Mondanom se kell, vasárnapra is izzasztó forróságot vetítettek előre a reggeli napsugarak. Sehol se egy elkóborolt felhő, csak a tiszta, kékes színben ragyogó égbolt fogadott a lakásból kilépve. A bejárat lépcsőjén ülve, kávémat kortyolgatva élveztem az éjszakából még itt maradt hűvösebb levegő nyugodtságát. Nóri mellém kuporodott és érdeklődve kérdezte mikor akarunk elindulni. Türelemre intettem, a folyó megvár, nem fog elapadni és különben is előtte illene egy reggelit is beiktatni. Hollywoodi filmekben szoktam látni, hogy a messzi nyugaton a tükörtojás, bacon szalonna kerül munkába indulás előtt az asztalra. Nos, elárulom mi is valami hasonlót készítettünk, csak magyarosított verzióban hagymával, kolbásszal fűszerezve.

A tegnaphoz képest semmi se változott a vízen, talán egy kicsit zavarosabb, szürkébb arcát mutatta felénk. A hajóforgalom is megnövekedett, motorcsónakok, uszályok, hatalmas utasszállító anyahajók követték egymást libasorban a folyón fel- és lefelé egyaránt. A szűnni nem akaró hullámverés a halakat is távolabb sodorhatta, mert nehezen akart megtörni a kapástalanság csendje. Végül azért a paducok partnerek voltak a nappali szórakozásomban, melyhez három márna is társult a horgászat végeztéig. A zsákmány többsége szerencsésnek mondhatta magát, mert visszakerültek otthonukba, míg a többiek egy családi esemény gasztronómiai értékét emelték magasabb szintre.

Természetesen már az első munkanapomon – hétfőn - azon járt az agyam, hogy merre induljak a hétvégén horgászni. Továbbra is az újdonság szele fújt, amely a Római part végelláthatatlan sóderos szakaszára repített. Két, vízben álló fasor közé bújtam el, remélve talán itt védve leszek a parti kajak, kenu csoportok zsinór beleúszásaitól. Távol a nagy mélységben derekas márnák ugráltak, a parti langósban balinok hajtották a küsz csapatokat. A vérszívókkal komoly csatát vívtam, de a szúnyogriasztó erősebb fegyverzetnek bizonyult az aprócska méretű muzsikusokkal szemben. A fák takarásából egy furcsa szerzemény került elő. Orrát, szemét, fülét kiemelve kígyózott a víz tetején nesztelenül. Mi ez? Óvatosan felemelkedtem székemből és akkor megdöbbenve láttam egy hód szaporán evezik a jobb oldalamon található bokros, vízzel borított fasor sűrű ágai közé. Lefotózom! Meg, ahogy én ezt elgondoltam! Persze a műveletsor nem jött össze, a rafinált vízi élőlény gyorsan alábukott és meghagyta fényképezőgépemnek a vízfelszín lassan kisimuló búrványait.

Valahogy a reggel nem úgy indult, ahogy elképzeltem. Szinte éreztem, hogy a mai nap nem a halakról fog szólni. Eleinte kerestem az ideális horgászrészt, mert mindenfele akadók leselkedtek védtelen horgomra, szerelékemre. Egyszer pórul is jártam, komplett szakadás lett az eredménye, de két-három horog is bánta kezdeti próbálkozásaimat. Megunva a sikertelenséget felraktam egy nagy kosarat és bedurrantottam jó 35-40 méterre a cájgot. Bő egy órán keresztül csak a gébek szórakoztattak, de ez egy csöppet se zavart. Inkább fogjam őket, mint a dühítő „kősüllőket”. Folyamatosan bombáztam a vizet, mire odébbálltak a békafejűek és megérkeztek az első vendégek a terített asztalra. Egy kölyökmárna, kisebb paducok és két jaszkó tartotta bennem a lelket, hogy érdemes tovább maradnom. Ébredezett a város, a forgalom is megnövekedett. Futók, kutyások, evezősök népesítették be az addig kihalt partszakaszt. Amikor annyira megszállták a vizet az evezősök, hogy a kapásra se tudtam bevágni az elhaladó kenuk sűrűjében, úgy döntöttem feladom a horgászatot. Persze ennek a helynek is megvan a maga varázsa, csak nem volt kedvem hadakozni a túlerőben lévő zavaró tényezőkkel. Majd másnap egy másik helyszínen lehet, szebb élményekkel zárom a délelőttöt, gondoltam én.

Elérkezett a felfedező horgászsorozat utolsó állomása. A hegyek mögül előtörő napsugarak rózsaszínre festették a hajnali égboltot. A levegő meg se rebbent, de a parthoz vezető úton érezni lehetett a Duna hívogató illatát. A messzi távolban magasodó fasorok árnyékában utazott a folyó. Lomhán, csúszkálva küzdöttük magunkat előre a természet alkotta sóderos szigeteken, hogy minél gyorsabban a kiszemelt horgászhelyhez érkezzünk. Nagyokat szuszogva, verejtékezve dobáltam le a vállamra pakolt súlyos táskákat. Az orrom alatt elmormoltam néhány szitkozódó mondatott az égiekhez címezve, hogy megköszönjem a meleg fogadtatást. 

Valahol éreztem, hogy ez a horgász-hal mérkőzés nem lesz egy sétagalopp, de ilyen kezdésre még én sem számítottam. Egyik lehetőséget a másik után puskáztuk el, melyeket az ellenfél könyörtelenül kihasznált. A bekapott gól-gólokat újabbak követték és mindezek mellé még a csapattól is elpártolt a szerencse. Vagy lufit ütöttek a levegőbe, vagy nem sikerültek a cselek és a hazai játékosok azonnal lekontráztak a saját térfelünkön. A hátam mögül egy tollas ellendrukker (fácánkakas) nevető rikkantásával nyilvánította ki véleményét, hogy mit gondol az addig látottakról. Edzőként a sokadik bekapott gól után rákényszerültem a változtatásra. Itt-ott módosításokat hajtottam végre a szerelék felállásában, átszerveztem a csalik színét-számát és pályára küldtem a már sokat bizonyított rutinos horgokat.

Az öltözőben rendesen kimostam a fiúk fejét és egy teljesen új támadójátékkal zavartam őket  pályára, a zöldes folyóba. Közvetlenül a második félidő kezdősípszója után bekaptunk egy gólt, amit így utólag a lámpaláznak és a zavart állapotnak tulajdonítok. A játékosaimat nyugalomra intettem és amint mindenki megtalálta a saját pozícióját elstartolt egy színvonalasabb mérkőzés.

Az ellenfél utánpótlás korosztálya nem sokáig bírta szuflával és az ő edzőjük is a cserékhez folyamodott.

Először a frissen igazolt játékosok mutatták meg tudásukat…

…majd pályára kerültek a fizikálisan jobban képzett egyének is.

Némelyik párharc látványos pillanatokat okozott a nézősereg számára, melyekből Nóri - a csapat törzsszurkolója - néhányat fényképesen is megörökített.

Egyes játékosok nehezen viselték a nagy iramot és a kispadon helyet foglalókkal kakaskodtak.

Mégis azért akadtak olyanok is, aki büszkén kihúzták magukat…

…amit aztán fair play díjazásban részesítettek.

Pár színes ruhába öltözött tüntető is beszalad a pályára, hogy kifejezzék bizonyos nézetekről nemtetszésüket.

A lefújást követően kézfogással és mezcserével ért véget a barátságos mérkőzés, melynek során mindkét csapat sokat tanulhatott a másik játékából.

Hát így ért véget a négy alkalmas horgász túra. Csodálatos helyeket ismerhettem meg, rengeteg tapasztalatot szerezhettem és nem utolsó sorban, újabb élményekkel lettem gazdagabb.