Vasárnap este jelentek meg az első komorabb felhők. A szél is kezdett erőre kapni, így jelezve, hogy megérkezett a változást hozó hidegfront. Egész éjjel nyugtalanul aludtam. Hol a huzat játszott a redőnnyel, hol a kutyák kezdtek vad ugatásba az utcában. Emiatt nem is bírtam sokáig pihenni, hamar kidobott az ágy. Az udvarra vonultam, leültem a kert végében található diófa alá és ott szürcsölgettem el a reggeli kávémat. Hangok szűrődtek ki a konyha résnyire nyitott ablakán, a rádióbemondó az aznapi híreket olvasta be. „Sok helyen egy havi csapadék is leesett, a Budapest és Balaton vonalon özönvízszerű esőzések voltak, amelyek komoly fennakadásokat okoznak most is a közlekedésben”. A kibetonozott kapubeállón vizslattam a nedves foltokat, de rögvest megállapítottam, hogy ide Osztopánba vajmi kevés juthatott az égi áldásból.

Az órák lassan teltek. Folyton csak a radarképet bámultam, vártam, hogy az esőfelhők visszavonulót fújjanak a Dunántúl felett. Egész nap csak esett, mígnem délután 2 óra magasságában megcsillant a remény sugara, a front kelet felé tolódott. A pozitív hírek okot adtak egy rövid üdvözlő horgászatra a Balatonon. Az elhatározást tettek követték és csakhamar magam alá vettem a somogyi utak dimbes-dombos táját. Alig bírtam magammal, teljesen be voltam zsongva, szinte száguldottam északnak a magyar tenger felé. A kezdeti lelkesedésemet mégis gyorsan romba döntötték a látottak. A parton katasztrófa állapotok uralkodtak, mindenhol hatalmasra hízott pocsolyák jellemezték az utamat. A csatornafedő résein szökőkútszerűen tört fel a víz, amely apró erecskékben csordogáltak vissza a szürke Balatonba. A kiszemelt partrész megközelítése lehetetlen feladatnak bizonyult, mert azzal párhuzamosan egy végtelennek tűnő vizesárok húzódott. Bevallom őszintén mindenre felkészültem csak erre nem. Természetesen a gumicsizmámat otthon felejtettem, így kénytelen voltam a kocsival átgázolni a méretesre duzzadt pocsolyán. Apránként kipakoltam a kevésbé ázott betonfal mögé, majd leparkoltam a murvás út szélére. Ezzel a feladattal megvoltam, most már csak azon kellett agyalnom, hogy miként is fogom gyalogosan megközelíteni a horgászhelyemhez. Lesétáltam a mini tavacskához és tanakodtam. Ugorjak, ne ugorjak? Vegyem le a cipőmet? Áh, az túl macerás. … Végül úgy döntöttem megnézem távolabb milyen a helyzet. Hosszú túrázás után sikerült megtalálnom a tó sarkát és itt visszakanyarodva a kibetonozott sétányon újra eljutottam a kiszemelt helyhez.

Tőlem jobbra egy magányosan álló bokor takarásában egy botállványt véltem felfedezni a tulajdonosával. Odaballagtam hozzá, kezet ráztunk és pillanatok alatt megtaláltuk a közös nyelvet. Azonnal kiderült, hogy mind a ketten Pest megyeiek vagyunk és itt a Balatontól nem messze töltjük a nyári vakációt. Én kérdésekkel bombáztam a fogását illetően, de mondatai nem sok jóval kecsegtettek. Elmesélte, hogy ez már a második napja és még további három nap eltöltését tervezi a horgásztúrája végéig. Számára a mai délután hozta meg az első kapásokat, melyekből az egyiket sikerült is halra váltania. Ujjával a hátunk mögötti tócsára mutatott, ahol egy 2 kilós tükrös raboskodott. Nem sok, de ez is valami ebben a cudar időben. A barátias beszélgetést tovább folytattuk, egymást próbáltuk túllicitálni a horgászstoryk tekintetében. A sokadig élménybeszámoló meghallgatását követően a botjaira tekintettem és eszembe jutott, hogy a feedereim még a botzsákban pihennek. Sietve köszöntem el és rohantam vissza, hogy én is bevethessem készségeimet.

Iparkodtam gyorsan felépíteni horgászállásomat, a botokra kimértem a 70 méteres távolságot és kezdetét vette az első - társ nélküli - balatoni horgászkalandom. A történethez azért illik hozzátenni, hogy két nappal ezelőtt egyszer már körbejártam a helyszínt, de akkor még nyoma se volt az időromlásnak. A víz nyugodt volt, a part mellett hattyúk ringatóztak, a kövezésen vadkacsák élvezték a napsugarak simogató melegét. A plázson felnőttek sütették a hasukat és próbáltak álomra szenderülni, ha hagyták volna gyermekeik. Mégis, most egyszerre minden megváltozott. A part teljesen elnéptelenedett, a csúszós köveket méteres hullámok rombolták, a víz felett orkánszél süvített. A hőmérséklet egy éjszaka alatt esett majd 15 fokot, ami még jobban rányomta bélyegét a halak kapókedvére. De valahogy próbáltam magamban tartani a lelket és biztatni elszántságomat, hogy amíg a horgok a vízben vannak, bármi megtörténhet. A pulcsi kapucniját még szorosabbra húztam, csak a szemem és orrom látszott ki az arcomból. Fotelomban kényelmesen hátradőltem, nagyot nyújtóztam és csodáltam a természet erejét. A partot óriási hullámok ostromolták. A víz felett permetfelhőket kergetett a szél, melyekből nekem is kijutott rendesen. Olykor megborzongtam, mint a nyárfalevél, de jól viseltem a megpróbáltatásokat. Botjaim a Balaton vizében fürödtek, így hosszú idő után sikerült róluk lemosni a Duna szennyét. A heves hullámzás mindenféle zöldségeket pakolt a zsinóromra, melyek gyönyörű állkapásokat csavartak botjaim spiccére. Egy-egy nagyobb rántásnál oda is kaptam a nyélhez, de a folytatás rendre elmaradozott. Szegény vízi madarak kiszorultak a parti fövenyre, ott próbálták kivárni az ítéletidő végét. Olykor nagy riadalmat okozott, amikor egymásnak estek a türelmetlenebbek, de idővel mindig lecsillapodtak a felpaprikázott kedélyek.

Már a sokadik üres dobásomon voltam túl, amikor ránehezedő súlyt éreztem a damilom végén. Lassan csörlőztem kifelé a végszereléket és vártam, hátha valami kicsit jobban megcibálja zsinóromat. Egyszer csak az egyik felcsapó hullám tetején egy szörföző dévérkeszeget pillantottam meg. Szegénykémet kis híján a köveknek vágta az egyik vad hullám, ha nem lettem volna résen. Kihasználva a szél erejét sárkányeregetőket megszégyenítő mozdulattal röptettem kezeim közé az aznapi becsülethalamat. Nagyon megörültem ennek a 30 dekás keszegnek, mert nem gondoltam volna, hogy azon a napon még halszagú lesz a kezem. A sötétség beálltáig vártam, de több halat már nem sikerült fogni, ezért összepakoltam és hazafelé vettem az irányt. Otthon boldogan újságoltam el páromnak, hogy próbálkozásom nem volt eredménytelen, hiszen megfogtam horgásztúrám első halát!

A másnapot inkább az aktív pihenésnek szenteltem, mert továbbra is viharos maradt a szél. A szerda hajnalba öntöttem minden reményemet, hogy akkora talán valamelyest lenyugszik a légmozgás és a horgászatra egy kellemesebb időjárás fogad majd a parton.

Harmadnap semmit sem bíztam a véletlenre. Terveim között az szerepelt, hogy pontban éjfélkor felkelek és ha nem szüttyögöm el az időmet, akkor talán egy órával utána már parton áztathatom zsinórjaimat. Hála minden úgy alakult, ahogyan elterveztem és nem sokkal éjfél után már a víz mellett tevékenykedtem. Valami belső hang azt súgta, hogy ezen a napon jó horgászatban lesz részem! A több napig tartó északias szél nyilvánvalóan a parti zónába sodorhatta pikkelyes barátaimat, amely újabb bizakodásra adott okot.

Még a túra előtti napokban felkerestem horgászbarátaimat - aki jól ismerik a pályát – és igyekeztem tőlük minél több információt begyűjteni. Az itt megszerzett ismereteket beépítettem a horgászatomba és ennek megfelelően komoly stratégiát dolgoztam ki. Kezdetnek fél vödör főtt tengerit hajigáltam be a meghorgászott távolságra. Mind a két botomon két különböző etetőanyaggal kísérleteztem és a horgokra is más-más ízesítésű kukoricát tűztem. Amíg a kukoricaszemek beszórásával foglalatoskodtam, addig a másik bottal egy keszeget is a partra segítettem. Meglepő módon ez igen tekintélyes méretekkel rendelkezett, hiszen a majd fél kiló feletti egyedsúlyt is elérte. A távolba dobálózás után nekiláttam a horgászat kevésbé izzasztó részének, a halfogásnak. A keszegek hamar rátaláltam a terített asztalra, egymás követték futószalagon a szebbnél szebb példányok. A sokadik hal megfogását követően elkezdtem a csali méretét növelni, mert pontyot akartam fogni. Sajnos, ahogy a szerelékem a vízbe csapódott, az apróbb halak rögtön rárontottak a felcsalizott horogra és azt elhappolták a méretesebb halak elől. Mindegy volt, hogy kagylós, fokhagymás, vagy bármilyen más ízesítésűt tűztem a horogra, mindent felzabáltak. Eleinte két-három szemmel kísérletezgettem, de ez nem hozta meg a kívánt eredményt. Odamentem a táskámhoz és kutakodni kezdtem, hátha találok egy olyan csalit, amivel orvosolhatom a problémát. Ahogy pakolgattam egymásra a dobozókat megakadt a szemem egy fehér műanyag savanyúságos edényen. Kibontottam és az a förtelmes bűz, ami abból áradt leírhatatlan. Ez volt az a kukorica, amit jó két évvel ezelőtt főztem meg és az óta annak levében aszalódott. Gondoltam, ha ebből egy öblösebb 6-os horogra hajszálelőkén felfűzök három szemet és azt kikönnyítem egy szivacsdarabkával, talán megtörhetem az átkot. Rögvest kötöttem is két ilyen előkét és lecseréltem az addigiakat. Szerencsémre a keszegek már nem tudták felszippantani a keményebb kukoricát, a kapások elmaradoztak. Most már csak arra vágytam, hogy a pontyok is erre bandázzanak és rátaláljanak az etetésemre.

Csendben, nyugalomban várakoztam és az eget kémleltem. Egy-egy fényes hullócsillagnál elsuttogva a kívánságomat: „csak, hadd fogjak egy pontyot”! A túloldal városai álmosan pihentek a sötétség misztikus rejtekében. Egyedül a lámpafények halvány pislákolása törte meg a fekete homály egyhangúságát. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a parti kövezést nyaldosó hullámok blugyogó hangja egyre mélyebbé vált. Nem sokkal később a kikötők viharjelzői is beindultak, aminek nem igazán örültem. Pedig az elvonult rosszidő nyomai már csak alig látszottak. Csupán néhány megmaradt pocsolya tudatta a kirándulókkal, hogy milyen események is történhettek itt az elmúlt napokban.

A botok spiccei feszesen kanyarodtak a vízre, melyeket olykor korrigálnom kellett a keszegek csipkelődő ténykedései miatt. Úgy hajnali 4 körül járhatott, amikor a hozzám közelebbi botom rezgője egy kicsit meglazult, majd folyamatosan gyorsulva begörbült a víz irányába. Ez volt az a momentum, amire annyira vágytam. Kezemben azonnal lendült a pálca és annak íve mutatta, hogy minden bizonnyal egy ponty akadhatott a horgomra. A botot az égnek tartva igyekeztem elszakítani ellenfelemet a mederfenéktől. Szaporán pörgettem az orsó hajtókarját, minél hamarább a szárazon akartam tudni a bajszos elkövetőt. A part mellett inkább visszább vettem a feszített tempóból, mert aggódtam, hogy túlerőltettem a szereléket, vagy a hal száját. Amikor éreztem, hogy fogytán az ereje többször a felszínre kényszerítettem, majd higgadtan alámerítettem a közel kétkilós tükrösnek. Bevallom kicsit elérzékenyültem a hal láttán, de nem annyira, hogy szabadságát visszaadtam volna. Ítélkeztem felette és becsúsztattam a többi keszeg mellé. A szülők asztalára csak olyan alkalmakkor kerülhet hal az asztalra, ha én Somogyban tartózkodom és horgászni megyek. Jelenlegi helyzetük nem teszi lehetővé, hogy boltban vásárolt halat fogyasszanak, ezért számomra nem volt kérdéses a jószág sorsa.

Számításaim bejöttek, mert a három szem kikönnyített, bűzös kukoricára érkezett a potyka. Amíg az újra csalizással voltam elfoglalva, arra kaptam fel a fejemet, hogy a másik bot is karikába hajlik és indult volna el a víz irányába, ha nem lépek közbe. Sajnálatos módon ez a csata gyorsan véget ért, mert valami oknál fogva a horog kiakadt.

A vízen megjelentek az első csipkés hullámok és a fák levelei is egyre gyakrabban rezzentek össze. Az északi szél vélhetően a túlpartról érkezhetett, pedig senkinek sem hiányzott! A hajnali fények még csak halványan derengtek, amikor ismételten egy botvivős kapásra vághattam be. Egyenletes, szép lendülettel sétáltattam a halat a sekély vízig, majd onnan a merítőbe. Az előző tükrös ikertestvére volt, ő is a haltartóban végezte.

Elégedetten huppantam vissza a székembe és az elhúzó repülőgépek ecsetvonásait bámultam. Csodáltam a tájat, a vizet, a túloldal lankás hegyvonulatait és az égbolt pasztellkék szépségét, amely leginkább egy elmosódott festményhez hasonlított. Ez volt az az érzés, ami miatt már érdemes volt a víz mellé kiülnöm.

A levegő kissé hűvössé vált, a vastag ruházatra igencsak szükség volt. A vízen egy hattyúpár ringatózott, de közeledésemre ijesztő fújtatással válaszoltak. Jobbnak láttam távol maradni tőlük, ezért kettőt hátrább léptem és onnan figyeltem tovább ténykedésüket.

Miközben a hattyúkkal voltam elfoglalva észrevettem, hogy a „pontytalan” botom spicce meglazult. Ráérősen elindultam a bot irányába, de futás lett belőle, mert valami úgy elcsavarta a botot, hogy az hittem lekapja a villáról. A hal komótosan elindult balra és közben szorosan ragasztotta magát a mederhez. Ez a lassú mozgás jó halat sejtetett. A feszes zsinórba egy-egy erősebb széllökés is belekapaszkodott, amely számomra igazi fülbemászó muzsikát komponált. A horgászoknak ezek a legszebb hangok, amik lejátszódhatnak egy küzdelem során, igazi mélyreható dallamok. Attól olyan szép, hogy a két ellenfél párharca komponálja. A hal és a horgász. Kettőjük férfias, kiegyenlített csatája.

Fokozatosan loptam a métereket ellenfelemtől, mígnem sikerült part mellé kormányoznom az igen jó erőben lévő jószágot. A már vadul hullámzó zöldes tó vizében egyre többször rajzolódtak ki a ponty pazar méretei. Pikkelyes volt, 3-as forma. A gyeplőt szorosan tartottam, megvártam, míg leírt még néhány kört és a felszínre emeltem. Bőszen hányta a vizet húsos száján, fejét jobbra-balra dobálta, hogy szabaduljon a kellemetlenül fájó tüskétől. Kicsit ügyetlenkedve kotorásztam a földön a merítő nyelet keresve, de végül megtaláltam. Jobb kezemmel a botot a térdemre támasztottam, a másikkal pedig nagyon nyújtózkodva alámerítettem a harmadik pontyomnak. Kezem, lábam remeget az izgalomtól. Impozáns mérete és rikító színe mások figyelmét is felkeltette, még a szomszéd bojlis horgász is megcsodálta a ponty szépségét. Néhány közös fotót is készítettem a hallal, majd óvatosan visszahelyeztem a merítő fejébe és leeresztettem a vízig. Az elején még egy kicsit hezitált a pénzes, talán nem akartam elhinni, hogy újra visszanyerhette szabadságát. Lassacskán azért erőre kapott és egy heves farokcsapással búcsúzott, majd eltűnt a Balaton hullámzó vizében.

A folytatás se alakult rosszabbul, hiszen újabb három, méretes bajszost részesítettem amnesztiában.

Mögöttem éppen a kanizsai gyorsvonat húzott el egy fülsüketítő kürt kíséretében. Ezt a riadt hangot lehet más is hallhatta a mélyben, mert másodpercekre rá megérkezett a várva várt nagyhalam. Feszült a damil, nem is kicsit! Alig bírtam lekövetni a hal mozgását, olyan gyorsasággal vágtatott oldalra a hullámtörő kövek irányába. Nem győztem adagolni a zsinórt, gyalog kellett utána erednem. Percek teltek el mire sikerült a vetélytársamnak megállj parancsolnom és átvettem az irányítást felette. Óvatosan loptam a centiket, amikor hirtelen villámcsapásként a bot megkönnyebbült és elinalt az élet a zsinóromból. Elment! Magamba roskadtam és bámultam ki a fejemből. Feldolgozhatatlan veszteséget éreztem.

Épp hogy túl voltam az előző kudarcomon, amikor a soron következő halam is meglógott. Ezen már kevésbé bánkódtam, mert rövid kontakt után búcsúzott, így még a hal súlyát se tudtam igazán megtippelni.

Azért a végjátékra még fogtam egy aranysárga farokúszóval megáldott kölyökpontyot. Erről a halról is készítettem pár fényképet, hogy emlékeit digitális formában is megőrizzem a jövőnek. A nyálkás köveken megkapaszkodva lebotorkáltam a vízig és ott a kezemből egy gyengéd mozdulattal visszacsúsztattam az éltető elemébe.

A nap kezdett magason járni. Éreztem, hogy nekem mára ennyi jutott, a Balaton bőkezűen megajándékozott lakóival. Összepakoltam hát és délnek vettem az irányt Kaposvár felé. Odahaza Erzsi mama (párom édesanyja) :-) nyitotta a kaput és kíváncsiskodóan tekintgetett befelé a kocsim ablakán. A csomagtartót felhajtva kiemeltem a vödröt, benne az aznapi zsákmányom egy részével.

- Gyermekem, Te aztán tényleg nem csajozni voltál, hanem pecázni! Na jól van, eridj be a lakásba csináltam neked finom pogácsát, ezeket a jószágokat pedig hagyd meg nekem, majd elszórakozok velük.

Nem is válaszoltam, csak bólintottam és futottam befelé kacér vigyorral a számon. Mélyen belül már nyoma se volt az elszalasztott nagyhalam keserűségének. Igyekeztem leckeként feldolgozni az eseményeket, hogy az életben nem kerülhetek ki győztesként minden csatából, veszítenem is tudni kell.