Decemberben beköszöntött a tél, a természet álomra szenderült és vele együtt én is a képzeletbeli fogasra akasztottam felszerelésemet. Egy-egy magányosan eltöltött téli éjszakán jó újra felidézni az elmúlt év emlékeit és elmerengeni a nem is olyan távoli múlton. Egymás után villannak fel bennem az emlékmorzsák, s ilyenkor előkeresem a régebbi képeket és megpróbálom újra feleleveníteni a hozzájuk tartozó történeteket, izgalmas kalandokat. Mindegyik fotóhoz tartozik egy-egy mese, egy hosszúra nyúlt fárasztás, de vannak melyekhez csak színeket-, vagy illatokat tudok hozzákapcsolni. Ezekből a sztorikból válogattam most össze egy csokorra valót, melyeket szeretnék megosztani a kedves olvasókkal. A történetek mellett szeretném lejegyzetelni az előző évben látott és tapasztalt horgász észrevételeimet, bízva abban, hátha mások is hasonlóképpen megosztják élményeiket, prezentálják észleléseiket.

Hol is kezdhettem az igazi tavaszi pecát, mint ott ahol az előző évben abbahagytam, a márnáknál. A tilalmi idő igencsak szorított és a vízállás sem úgy alakult, ahogyan szerettem volna, de azért csak sikerült néhány horgászatra alkalmas időpontot beszorítanom zsúfolt határidőnaplómba. A 8-9 fokos víz már kimozdította a márnákat a téli sziesztából, s igencsak méretes példányok kerültek horogvégre. A cipzáras pulcsi és melegítő nadrág elkélt a parton, mégis meglepetésként ért, amikor féloldalasan kipirosodott mosollyal állítottam haza. Lehet nem is volt annyira erőtlen, az áprilisi napsütés? :-)

Pünkösd hava kevés horgászattal és új helyek felkutatásával telt. Jártam a partot, kilométereket sétáltam be, jegyzeteltem, memorizáltam, s vártam a tilalom végét. Eközben részt vettem két versenyen is, pedig megfogadtam, hogy ezen a téren a jövőben visszább fogom majd magamat.  Olyan ez a sport, akár a drog. Ha egyszer rászoksz nehéz leállni, kell „még egy utolsó lövés”! Ezekről a versenyekről írtam is a blogomra, a beszámolók ott megtalálhatóak.

Lement a tavaszi hajtás, a folyó lassacskán visszahúzódott medrébe és beköszöntött a nyár első hónapja, a június. Alig vártam, hogy meghorgászhassam az újonnan felfedezett helyeket, melyek eredményéről szintén írtam egy pár oldalas élménybeszámolót az oldalra. A hónap vége felé egy kibontakozó problémával kellett szembesülnöm, ami előrevetítette a jövő fejleményeit. Minden évben megfigyelhető, hogy bizonyos halfajok nagy egyedszámban uralják természetes vizeinket, köszönhetően egy jól sikerült ívásainak. Talán kijelenhetem, hogy a 2015-ös év a márna éve volt. Elképesztő mennyiségek, – pontosítanék darabszámok - fogásáról kaptam híreket. Ezzel nem is volt gond, csak éppenséggel ezeknek a halaknak a hossza alig érte el a 30-35 centimétert. Fel volt adva a lecke, kiszelektálni a nagyokat és távol tartani az etetéstől az apróságokat. Nem egy horgászatomba tellett, mire sikerült rájönnöm a „tutitra” és így utólag nagy biztonsággal kijelenthetem, hogy elképzeléseim bejöttek. Természetesen ezek a változtatások sem nyújtottak 100 %-os eredményt, de lényegesen javítani tudtam a fogási statisztikáimon. Melyek is voltak azok a támpontok, amiket módosítottam? Először is az etetőanyag íz világában korrigáltam valamelyest.  A mohó kis apróságok gyorsan reagáltak az etetésre és hosszú órákat kellett várnom mire a nagyok is megérkeztek. Nem próbáltam ki új mixeket, megmaradtam a jól beváltaknál, egyedül az ízén változtattam. Ha azt láttam, hogy a kis márnák egy órás horgászat után is az etetésemen tartózkodtak, akkor egy kis kanál sóval megfűszereztem az etetőanyagot. Ha ez se vált be, akkor csökkentettem, vagy teljes mértékben mellőztem a csontkukacot a horgászatom alatt. Így lényegesen visszaesett a kapások száma, de azok a halak melyek horogra kerültek, általában darabosabbak voltak. Már régebben megfigyeltem, hogy a szebb bajszosok sokkal óvatosabbak és nehezebben csalhatók horogra, mint kisebb társaik. A márna bandázva közlekedik és tapasztalataim azt igazolják, hogy a csapatok egyedei  általában azonos méretűek.  Ezek a rutinos márnák szeretik távolabbról szemlélni az eseményeket – kimaradnak a nagy lakomából - és inkább csak felszipogatják az elmosódó etetőanyag szemcséket, csonti szemeket (feeder módszer esetében). Ebből az következett, hogy bedobtam 4-5 méterrel az etetésem alá egy kisméretű csalival (!) és láss csodát, varázsütésre, 1,5-2,5 kilós márnák csavarták el a horgászbotom spiccét. Alkalmazkodtam a halakhoz és azt találtam ki, hogy kettőt dobok az etetésre valami kevésbé vonzóbb csalival, majd egyet az etetésem alá, melynek során csak etetőanyagot töltöttem (csonti nélkül) a kosárba és a horogra is apróbb csalétek került. A taktika működött, a megfogott halak pedig igazolták, hogy jó úton járok a megoldás kulcsát keresvén.

Meleg, fülledt nyár jött. Derült napszakok váltogatták egymást, melyeket egy-egy vad záporos délután tett borongóssá. Ezek az esős délutáni napok okoztak ám meglepetéseket! Volt, hogy majdnem ott ragadtam kocsistul a parton, annyira feláztak a hazavezető utak. A nap szépen felperzselte a fák koronáit, napbarnított lettem, akár egy afrikai „vadász ember”.  Időnként mellém szegődött barátnőm is, így voltak horgászatok, amikor kettesben múlattuk az időt a folyó partján. Leggyakrabban feederrel kergettem a folyóvíz lakóit, de előfordult a tikkasztó délutánokon, hogy a finomabb matchbot is kézbe került. Próbálkozásim alatt gyönyörű halakkal hozott össze a szerencse, melyek tovább színesítették a nyári élményeket. Márnák, jászok, paducok, domolykók fordultak meg a legtöbbször horgaim végén, viszont hiányoltam – nagyobb számban - a dévérek jelenlétét. Elmaradásukat annak tulajdonítom be, hogy én a magyarországi Duna szakasz magasabban fekvő részeit vallatom, ami inkább nevezhető a márna-, mint a dévér szinttájának (átfedések azért itt is vannak). Mégis számomra egy újfajta horgásztechnika megismerése nyújtotta a legnagyobb impulzust, a rezgőspicces balinozás. A módszer tökéletesítése még várat magát, de ígérem, ha elérkezettnek látom bemutatását, akkor részletesen be fogok számolni róla.

Ha létezne horgász kalendárium, akkor a szeptembert az alábbi szavakkal illetnék: a nagy halak hava. Ezt a kifejezést már több horgász szájából hallottam, de csak régi szóhagyománynak tartottam. Ellenben ahogy elnézegettem a mappák dátumait és az azokat tartalmazó fogásokról készült képeket rádöbbentem, hogy lehet, van benne mégis némi igazság. Miért is? Mert az évad legnagyobb halait szeptemberben fogtam meg. Lehetséges, hogy a szó- és szájhagyományoknak mégis van némi tapasztalási alapja, hiszen a fogások visszaigazolták ezt az állítást.

Emlékszem szombati nap volt és az egyesületi háziversenyre mentem le gyakorolni a vízpartra, hogy ne érjen felkészületlenül a másnapi megmérettetés. A nap erőtlenül próbálta meg áttörni az eget beborító vastag felhőzetet. A teljes szakaszt szinte végigülték, alig találtam szabad helyet. A sűrű horgászrengetegben végül egy máglyarakás szomszédságába telepedtem le. Akkor még csak nem is sejtettem, hogy az elkövetkezendő órákban mi vár majd rám. Rögtön az első három dobásomra kapásom volt, de mindegyik halam elment. Kissé meglepődve vettem tudomásul a tényeket, s nem azért mert béna voltam, hanem azért, mert észre kellett volna vennem, hogy az előke-horog mérete nem volt összhangban a halak nagyságával. Hamar rájöttem, hogy itt nem szabad finomkodnom, ezért vastagabb, erősebb előkét hurkoltam a szerelék végébe. Ami ezután következett, nehéz elmesélni. Fél óra leforgása alatt 6 db másfél kiló feletti dévérkeszeget szákoltam! Ezek közül a legnagyobb a 3 kg-s egyedsúlyt is elérte, igazi bronzos dunai dévér volt. Egy ilyen horgászatról álmodoztam egész évben és most gyönyörű lapát dévérekkel ajándékozott meg az öreg folyó. De mint tudjuk minden csoda három napig tart, ami ebben az esetben fél órát jelentett. A mohós szájúak eltűntek és átvették helyüket a keményebb legények, a márnák. De azért így sem keseredtem el, mert a folyamatos kapások a horgászat végéig kitartottak, viszont több dévérrel már nem hozott össze a sors.

Hogy miként is alakultak az események a másnapi versenyen, valamint az év további részei, az majd csak a következő bejegyzésemből fog kiderülni!