2015, november. Még csak fél 3, nehezen indul a nap. A konyhában ülök a nyekergő fa széken és várom, hogy a kotyogós elvégezze a reggeli feladatát. Hamarosan kész, már sziszeg. Addig a fürdőbe vonulok és felpofozom magamat egy jó adag hideg csapvízzel. Arcom kipirosodik, bőrömön feláll a szőr is. Közben orrom megszimatolja a fekete karakteres illatát, lefőtt a nedű. Továbbra is ájultan zuhanok vissza a székre és bambulok kifelé a fejemből. A temetői csendet csak a falióra kattogása töri meg. Rápillantok, ideje indulnom. A Nap rövidesen felkel, biztos sokan lesznek a parton. Szaporázom lépteimet, közben figyelek, hogy semmit se hagyjak itthon. Minden készen áll az indulásra, a búcsú horgászatra.

Magam mögött hagyom a fényárban úszó várost, hirtelen borul sötétségbe a táj. Megfontoltan haladok a célállomásig, szememmel a ködös utat pásztázom. Nemsokára virrad és a vad ilyentájt vándorol a biztonságos erdőbe. Csak emlegetnem kellett. Az autó reflektorfényében két barnás test rajzolódik ki. Üveges szempárok világítanak, kisebb fényerőre kapcsolok. Állóra fékezem a kocsit és megvárom, amíg az „útonállók” továbbhaladnak. Nehézkesen kapaszkodnak fel a meredek hegyoldalon, egy maroknyi hordalékot is az úttestre szórnak. A veszély elmúlik, folytatom utamat.

Elérek a kereszteződéshez, majdnem túl is haladok rajta. Alig találom a parti ösvényt, szürke fátyolba burkolódzik. Tekergetem a kormányt, egyesben gurulok. Pontosítok, nem gurulok, zötyögök. Rögös ez az út, traktorok vájták. Szikkadt a föld, így megúszom a sárdagasztást. Beállok két fa közé, leállítom a motort. Balra nyílik a hosszú part, idős fák őrzik. Sehol senki, csak egy idősebb, vén alak rajzolódik ki a tejfölös homályban. Az öreg az, már horgászik. Levonszolom melléje súlyos táskáimat, ő meg csak kuncog a ténykedésem. Neki egy botzsákban elfér az össze holmija, és én? Inkább hagyjuk. Hangosan nevetgél, miközben engem lever a víz.

Ketten ülünk a parton, rajtunk kívül senki. „Hová lettek a horgászok?” Kérdezhetném, mert hetekkel ezelőtt még úgy kellett vadászni az üres helyeket. A keresztbe dobálózás nem hiányzik, de furcsa ez a nagy csend. Remélem, a halak itt lesznek és nem fújtak visszavonulót! A láthatatlan víz felől csobbanás hallatszik, mindjárt optimistább vagyok.

A napkeltével, a nyirkos levegő már a múlté. Az idő biztató, jöhetnek a halak. A fák őszi színekben pompáznak, félig már ledobták a nyári köntösüket. Ágaikról egyre több megsárgult levél szakad le, melyek keringőzve simulnak a vízhez. A folyó hátán tovább utaznak a nagyvilágban, ahol egy újabb, s talán hosszabb kaland vár rájuk.

Az idő nem telik haszontalanul, olykor partra segítek egy-egy márnát. Nem nagyok, de méretesek. A horgon jól küzdenek, a szebbekről képet is készítek. Együtt osztozunk a sikeremen, s „fater” elismerő szavai jól esnek.

7 óra van, megéhezem. Felemelkedek székemből, tagjaimat megmozgatva sétálni indulok. Mélyeket szippantok a még csípős friss levegőből, mely nyálkahártyámat bökdösi. Rugdosom az elhullajtott leveleket, talpam alatt egy korhadt gally roppan. Lassacskán beköszönt a zimankó, a depresszív idő, ki kell élveznem az utolsó napsütötte reggeleket. Túloldalt a szigeten kacsák, sirályok tollászkodnak. Természetesen a fekete betyárok is jelen vannak, szárnyaikat hívogatóan széttárják. Sokan szidják a kormoránokat, állítólag kieszik a halakat vizeinkből. Én nem tudom, nem ismerem a fajtájukat, de valahogy csak ide tartoznak ők is.

Futok a bothoz, mert újabb márna jelentkezik. Uszonyával cápaként hasítja a vizet, a part mellett erőtlen hullámokat gerjeszt. Nem sokáig viaskodunk, gyorsan feladja a párharcot. Az utolsó pillanatban kerül a merítő szákba, húsos ajkából könnyedén esik ki a horog. Már-már ábrándozva tekint rám, olyan, mintha kegyelemért fohászkodna. Nem sokáig bíbelődök vele, visszalököm az örökmozgó folyóba, az élet medrébe.

A távolból riadt vadkacsák szárnyverdesése hallatszik, valami érkezik. Búgó, mély hangot cipel hátán a folyó, ez bizony nagy hajó lesz. Lassan, óvatosan lavíroz a keskeny szakaszon, méretei gigásziak. Nagy hullámai elmaradoznak, de a kisebbek azért elmossák a homokban felejtett lábnyomaimat. „Papus” megöblíti kezét a langyos vízben, majd elgörnyedt ujjait tördelgeti.

Próbálom a csendet megtörni, így szólok hozzá:

- Emlékszel még arra a nagy pontyra, amit együtt fogtunk a Dunán? Tudod, azon a szeptemberi éjszakán?

Már, hogy ne emlékezne? 1000-szer is átélnénk újra meg újra azt az élményt.

Talán éjfélt üthetett a monostori harang, amikor a felső bot elemelkedett a talajtól. Szinte az utolsó pillanatban kaptam el, pedig egy karnyújtásnyira ülhettem tőle. Szerencsém volt, mert a féket lazán hagytam. Csak úgy visított az orsó, pörögtek a méterek. Gyorsvonati sebességgel, megállíthatatlanul száguldott a hal a folyásnak lefelé, muszáj voltam valamit tenni. Aprókat lazítottam a féken, mert féltem, hogy túlfeszítem a húrt és elpattan a vékony madzag.

Hangos kiáltással ébresztettelek, hogy szedd ki az alsó botot, mert gubanc lesz a vége. És te mit csináltál? Csukott szemekkel odabandukoltál mellém merítővel a kezedben és kérdezted, hogy hol a hal. (Hangosan nevetünk).  Szokásomhoz híven, azonnal felment bennem a pumpa.

- Én életem halával küzdöttem, Te meg azt se tudtad, hogy melyik világban vagy. Mire észbe kaptál és ráeszméltél a helyzet súlyára, már sok-sok méterrel távolabb jártam a hallal. Utána kellett mennem, egyszerűen nem bírtam tartani. Végül csak megállt és sikerült megfordítanom. Először azt hittem, valami hatalmas tuskót erőltetek a sodrással szemben, de a part mellett újra életre kelt. Kicsit kardoztam még vele, aztán alámerítettél.

Ott álltunk a gyönyörű ponty felett és csak némán bámultuk álmos szemeinkkel. Olykor erőtlenül csapott egyet a farkával, de ezek már csak gyenge próbálkozások voltak a szabadulásra. Időnként előretolta a vastag száját, nagyokat nyelt a hűvös levegőből. Tippelgettük a súlyát, de nem tudtunk megegyezni…

7,5 kg-s volt, azóta se fogtam nagyobbat.

Most együtt mosolygunk a történeten, ami számunkra örök és közös emlék marad.

Felé fordulok, gondolatait fürkészem. Arcáról már lekopott a fiatalság peckes simasága, szemei fénytelenné váltak. Székében előrehajol, tükörképét nézi, ráncait méregeti. Nem, ő nem ilyen volt, valami nincs rendben. Hirtelen a mellkasához kap, szúró fájdalmak gyötrik.

- Minden rendben van, fáj valamid? – kérdezem. Láthatóan beteg.

Elutasító, makacs, mint mindig. Próbálok nem foglalkozni szenvedésével, de nehezen megy. Folyamatosan tereli a szót.

Hosszú órák telnek el az utolsó kapás óta, elfogytak a halak. Nekilátok a pakolásnak, nem sietek. Élvezem a novemberi napsütés simogató melegét, nem szeretnék hazamenni. Néha megállok, hol a vízre, hol az öregre nézek. Utóbbi mosolya nem őszinte, látom, valamire készül. Felcipekedek a partról, a kocsiban elrendezkedem a csomagokat. Átveszem a cipőmet, ledobom vastag ruházatomat. Az autónak támaszkodom és lekiáltok hozzá:

- Nem jössz? Maradsz még? - háttal ül nekem, de nem fordul meg.

Értetlenkedek, teste egyre csak halványodik. Hirtelen a semmiből viharos szél támad, csak úgy söpri a felkavart száraz leveleket.

Az előbb még ott volt az öreg, most már nincs. Eltűnt. Nagyot sóhajtok és erőt merítek az induláshoz…

Csendben, nyugalomban úszik tovább a folyóval, békére lelt.