Megítélésem szerint a horgászatnak az egyik legnehezebb műfaja a pergetés. A kezdő horgász első lépteit bizony göröngyös úton kell megtennie. Szeretném két-három bejegyzésen keresztül elmesélni, hogy miként is jutottam el a pergetők táborába, illetve milyen élmények övezték kalandos utamat. Az írások között lesznek visszatérő gondolatok, témák, amelyek fokozatosan egymásra épülnek.

Fontosnak tartom közölni, hogy csak 1 éve kezdtem el pergetni. Szabadidőmben gyakorta böngészem a különböző horgászoldalak folyóvízi finomszerelékes írásait. Nincsen olyan hét, hogy ne jelenjen meg legalább egy hasonló témájú írás, de az értékelhető, minőségi cikkek száma nagyon elenyésző. Akadnak írók, akik minimális idő alatt megszerzett tudásukat próbálják úgy előadni vagy inkább eladni, hogy azokban véleményem szerint elképesztő marhaságokat írnak le.

Minden évben vendégül látok néhány kezdő folyóvízi horgászt. Azt tapasztalom, hogy a vendégeim próbálnak ezekből a cikkekből tájékozódni és az ott leírtakat a gyakorlatban alkalmazni, persze alapvetően sikertelenül. De miért is sikerülne, hiszen azok sokszor téves információkat, nem kipróbált ötleteket tartalmaznak?! Olykor olvasok akkora butaságokat is, ahol a leközölt dolgoknak nemcsak a horgász pénztárcája, hanem a hal is szenvedő alanya.

Felvetődhez a kérdés, hogy a fentieknek mi köze a pergetéshez? Egy szó, mint száz, én nem számítok rutinos pergető horgásznak! Kérem az olvasót, hogy a továbbiakban a közölt sorokat ezen ismeretek fényében kezelje. Előfordulhat – sőt biztosan lesz -, hogy értelmetlen dolgokat fogok leírni. Még csak ismerkedem a pergetés színes világával. 30-35 horgászat nem rutin!

Egy közeli ismerősöm szájából hangzott el az alábbi mondat: „a pergetés tanulható, de nem tanítható”. Teljes mértékben igazat adok neki! Akarat és kitartás! Ha ez a két emberi tulajdonság hiányzik, akkor a pergetés csalódás lesz. Száraz anyagból (írásokból, videókból) ezt a módszert nem lehet megtanulni. Gyakorlat teszi a mestert. Könnyű egy videóban azt mondani, hogy közvetlenül a bokor elé kell dobni, mert ott lapulnak a ragadozóhalak. Otthon, a négy fal között senki sem lesz profi célba dobó. Nincs mese, gyakorolni kell, és kész. (De csúnya szó ez a kell. Tiszta görcs. Fúj. Görcsösen pedig nem lehet horgászni. Érezzük, hol a határ!). De felhozhatnám példaként a kapást is. Lehet, hogy én tízszer is bevágok ugyanarra a koppanásra, amire egy gyakorlott pergető nem, mert ő már rendelkezik akkora rutinnal, hogy képes a kapást és elakadást megkülönböztetni. Szóval nagyon-nagyon sok dobálás, gyakorlás, érzékelés szükséges egy alapszint eléréséhez.

Mindig is féltem ettől a módszertől. Szerintem én egy elég merev ember vagyok. Nehezen nyitok az újdonságok felé, szeretek biztosra menni. Ez a fajta jellemvonásom a hétköznapi életemre is igaz. Az utóbbi néhány évben elkezdtem ezen változtatni. Szembemenni a félelmekkel, megbirkózni a feladatokkal. A magabiztos ember az elért sikereiből táplálkozik. Ha elmaradnak a sikerek, elbizonytalanodik. És a bizonytalan ember nem áll stabil lábakon. Ahhoz, hogy valaki komoly sikereket érjen el, fejest kell ugrania a mély vízbe. Innen is jött az ötlet, hogy elkezdek pergetni. Mélyvíz = kihívás! Idővel ezt a fajta gondolkodásmódot beépítettem a hétköznapi életembe is. Próbálok nem megfutamodni a kihívásoktól, hanem szembemenni velük. Rögös, rázós az út, de nem járhatatlan.

A másik érv, ami miatt a pergetést választottam, az az időhiány. A fárasztó munkanapokon mire végzek a feladataimmal, már késő délutánra jár, és csak egy rövidke, 2-3 órás villámhorgászatra elegendő szabadidőm marad. Ez az időtartam viszont bőven elegendő egy gyors dobálásra. Ha eléggé sietek, akkor még időben, a fényváltás előtt ki szoktam érni. A sötétedés beállta után egy, maximum két órát szoktam vallatni a vizet, majd indulok haza. Ha nagyon stresszes vagyok és fűt a horgászláz, akkor hajlandó vagyok korábban felkelni és munka előtt beiktatok egy dobálós horgászatot. A pergetésnél nem megy el a hasznos időm a cipekedéssel, az etetőanyag keveréssel, és még büdös sem leszek a nyüvektől. Plusz az a veszély sem fenyeget, hogy túlzottan halszagú lesz a kezem. Bot, táska, halkiemelő, és irány a vízpart. A pergetés amolyan felüdülés, aktív kikapcsolódás a folyóval, a természettel. Kicsit bánom is, hogy viszonylag későn ismertem meg ezt a horgászmódszert.

Most, hogy nagy vonalakban leírtam a mindennapos problémáimat, valóban rátérnek a téma gyakorlati részére. Tehát az elhatározásom megvolt, már csak azt kellett eldöntenem, hogy a pergetésen belül melyik módszert is válasszam. Ahogy észrevettem, a rablóhalas horgászok két legnagyobb táborát a gumihalas/twisteres, illetve a wobbleres horgászok adják. Mi alapján döntöttem? Elsőként én is elkezdtem olvasgatni a hasonló témájú írásokat. Értékelhető, számomra valóban hiteles írással nem nagyon találkoztam. Hamar tovább is lapoztam és beléptem pár Facebook-csoportba és nekiálltam a fórumok böngészéséhez. A nagy kutatómunkában sikerült több pro és kontra érvet is elolvasnom. Lassacskán körvonalazódott az elképzelésem, de a végleges döntésem meghozatala előtt még kikértem a pergető barátok véleményét. Ők röviden és tömören vázolták, hogy milyen pozitív és negatív tulajdonságok jellemzik a két módszert. Végül a wobblerezés mellett tettem le a voksomat és azt hiszem, jól döntöttem. Egy év távlatából azt tudom mondani, hogy szerintem ez a technika gyorsabban tanulható, odafigyelve kevesebb az elakadás-szakadás, viszont kevésbé pénztárcabarát. Mondom mindezt úgy, hogy korábban 5-6 alkalommal, ha gumiztam. -> Remélem még emlékeztek, hogy mit írtam a bevezetőben! :-)

Következő feladatként a felszerelésemet kellett összeállítanom. Egyszer a múltban hirtelen felindulásból vásároltam egy pergető botot, amivel igazából nem tudom, mi volt a szándékon, de úgy gondoltam, ide most tökéletes lesz. Aztán rájöttem, hogy tévedtem. Annyiszor találkoztam már ezzel a mondattal: „majd érzed a csali veretését”. Ez valami olyasmi bölcsesség lehet, mint a Star Wars-ban az „érezd az erőt”. Nos, itt az erő megvolt a botban, csak éppenséggel az érzés maradt el. Tekertem az orsót és semmit sem éreztem. Annyira kemény volt a bot, hogy elnyelte a csali rezgéshullámait. Hamar beláttam, hogy kénytelen vagyok egy újabb botba invesztálni. Sikerült is egy alig – egyszer - használt pálcát beszereznem. Shimano Diaflash X-TA 270 ML. A tanultabb kollégák azt mondták, kezdésnek ez tökéletes lesz. És hogy mennyiért vásároltam? Egy kicsivel többért, mint egy István király. Eleinte féltettem a finom eszközt, vigyázok rá, dédelgetem, számomra olyan érték, akár egy Jedinek a lézerkardja.

Van egy 12 éves Shimano Exage harcifékes orsóm, amit a mai napig nagy megelégedettséggel használok. Napjainkban ritkaságnak számít a megbízható szerkezet. Az évek alatt sokat romlott az orsók minősége, több a selejtes áru. A horgászboltban az eladó is egy Shimano Exage orsót ajánlgatott. Az eladó érvei meggyőztek, vettem egyet, mégis csalódnom kellett. 10-15 horgászatot követően halk, zavaró hangokat kezdett el kiadni, ami azóta is hol eljön, hol elmúlik. Igazság szerint annyira nem nyugtalanít a dolog, mert a funkcióját betölti, egyszerűen csak elvárnám a gyártótól a korábban megszokott minőséget. Megingott a bizalmam. De semmi gond, majd veszek egy új orsót, egy másik gyártótól.

Először az orsó dobjára egy olcsóbb árkategóriás Cormoran fonott zsinórt csévéltem, de néhány horgászat után a kukában landolt. Hiába, olcsó húsnak híg a leve. Valamire biztosan jó ez a zsinór is, de pergetésre garantáltan nem! Nem volt olyan horgászatom, hogy ne dobtam volna gubancot. Mivel ez egy bevonat nélküli zsinór, ennek megfelelően úgy szívta magába a vizet, akár egy tampon. Nem akartam tovább herdálni a pénzemet, ezért inkább kikértem hét gyakorlott pergető horgász véleményét. Négyen ugyanazt a típust ajánlották, a többiek a munkahelyi szerződésükben szereplőt. A többség mellé álltam. Daiwa J-Braid X8 Chartreuse 0,13 mm. Azért a világoszöldre esett a választottam, mert a horgászüzletben csak ez az egy szín volt kapható. De nem is tulajdonítottam nagy jelentőséget a színeknek, mert hárman három eltérő színű zsinórt javasoltak. Ezek után nem sok értelmét láttam, hogy tovább boncolgassam a témát firtató kérdéseket és válaszokat. Mellesleg idővel a Daiwának is kopik a festése. Szakítószilárdság? A monofil damiloknál már évek óta nem nézem, hogy mi van a dobozukra írva. Ha összeakasztom a bajszomat egy 10 pluszos harcsával, majd kiderül, hogy mit bír Daiwa. És remélhetőleg akkor a szerencse is mellém szegődik, mert lássuk be, nem hátrány, ha abból is van egy csipetnyi.

Összeállt a felszerelés, jöjjenek a műcsalik! Na, itt aztán komoly falakba ütköztem. A mai napig előttem van a kép, kezembe vettem egy Rapala wobblert, melynek a címkéjére ez volt írva: SCRC05DSSD. Mi van? Mi ez, valami értelmetlen rejtvény? A fehér kis cetlin szereplő adatokat még úgy, ahogy tudtam értelmezni, de ezzel a számomra megfejthetetlen kódolt írással nem tudtam mit kezdeni. Nem volt más választásom, beiskoláztam magamat. Otthon szépen leültem a számítógépem elé és nekiálltam a tananyagot bemagolni. Remek cikkeket találtam az interneten, amelyeknek köszönhetően sikerült megfejtenem a titkosított írást. A következő alkalommal már magabiztosabban lépkedtem a műcsalis sorok között, de a biztonság kedvéért ott lapult a zsebemben egy kézzel írott puska. Ahogy magyartanárom az iskolában mondta: „puskát mindig kötelező írni, mert azzal is tanul az ember”. Mindenesetre a boltban nem kellett azon aggódnom, hogy lebukok és egyest kapok, viszont a jegyzeteim a mai napig a segítségemre vannak a nehezebb feladványoknál.

Eleinte vegyesen úszó és süllyedő wobblereket vásároltam, majd idővel ez a tendencia az úszó változatok irányába billent. A korábbi években már megtanultam, hogy ahol az akadó, ott lesz a hal is. A part mellett hol találunk akadót? Ahol megtörik vagy burványlik a víz. És hol lehet ilyen vizet találni? Elsősorban a kövezések környékén. Ezen ismeretek fényében indultam neki első rablóhalas portyáimnak. Minden kezdett nehéz, akadtam is szépen. Főleg a süllyedő wobblerekkel. Nem véletlenül, benne van a nevében, süllyed. Ergo a fenéken vagy annak közvetlen közelében mozog. A helyzet nem volt annyira katasztrofális, mint ahogyan első olvasásra tűnik, de egy-egy szakításnál bizony szúró fájdalmat, összehúzódást éreztem a mellkasomban. Mint amikor egy harmonikus párkapcsolatnak vége szakad. Tragédia. Emészteni kell. És dolgozni, hogy legyen pénzed. Amit újra elkölthetsz horgászcuccokra. Vagy egy barátnőre. :-)

Amik nekem óriási segítséget nyújtottak, azok a gyakorlati, vizuális tesztek voltak. Egyszerűen csak leengedtem magam elé a műcsalit és néztem, hogy miként viselkedik a sodrásban. Különböző mozdulatokat végeztem a bottal: pöcögtettem, elengedtem, belerántottam stb. És itt jött a megvilágosodás! A sodrás a barátom! Nagyra nyílt szemekkel figyeltem, ahogyan a wobbler az egyik kőről a másikra pattogott, a bot és a zsinór pedig vele összhangban morzézta a csali minden egyes mozdulatát. Óvatosan húztam a fahalacskát és memorizáltam a jeleket. Ha elakadtam, nem csináltam semmit csak elengedtem a zsinórt és hagytam, hogy a sodrás szépen tegye a dolgát. 10 perc alatt többet tanultam, mint bármelyik írásból. Fantasztikus érzés volt.

Azt hiszem, ezek voltak az első komolyabb lépéseim… folyt. köv.