Sokszor megfogalmazódott bennem a kérdés: mi lett volna, ha nem a békéshalas horgászattal, hanem a rablóhalas pergetéssel kezdem a horgászat megismerését? Valószínűleg most nem írogatnék egy horgászoldalra.

Szerintem az a horgász, aki első lépésként folyóvízi pergetésre adja a fejét, biztosra veszem, hogy a parton hosszú ideig elveszett ember lesz. Nem akarom egyik módszert sem lenézni (bár tudom, annak tűnik), de kezdésnek szerencsésebb olyan technikát választani, ahol eleinte megvan a sikerélmény. Lásd spiccbotos apróhalazás. A későbbiek folyamán pedig jöhetnek a bonyolultabb módszerek. Az egyén így rendelkezni fog egy alaptudással, amelyre az idő haladtával lehet építkezni. Természetesen kellenek a kudarcok, mert ez gondolkodásra ösztönzi a horgászt, illetve a hibák javítását követő sikerélmény sokkal mélyebben bevésődik. S ez az ismeret – a víz és a csali mozgása, halak reakciója stb. – a horgászat különböző területein bármikor hasznosítható, s átültethető az éppen aktuális módszerbe.

A rablóhalas horgász is a célzott hal élelemszerzési ösztönét használja ki. Ismerhetünk élő vagy döglött kishal csalival működő fenekező vagy úszós rablóhalas módszereket, illetve a fizikailag jóval inkább megterhelő pergető technikákat, de a legyezést is ide sorolom. Ezek közül az egyik leginkább letisztult horgásztechnika a pergetés. A pergető horgász próbálja a hal ösztönszerű reagálását, odakapását a maga javára fordítani. Jóval összetettebb, nagyobb tudást és felkészültséget igénylő, mondhatnám magasabb színvonalú, sportszerűbb módszer. Számomra ez a horgászat csúcsa. Ez a saját véleményem, és remélem, ezzel nem sértettem meg semelyik horgászmódszer képviselőjét sem. Lássuk be, egy kezdő horgász, aki semmilyen ismerettel nem rendelkezik, annak a pergetés maga lesz a kudarc! Mire megszületnének az első sikerek, addigra elmegy a kedve az egésztől. Ha valaki valamit jól csinál, azt az eredményei visszaigazolják. Ugyanakkor – sajnos - a Dunában nincsen annyi rablóhal, mint például keszegféle, ezáltal a ragadozó halak megfogása jóval nehézkesebb, de tanulható folyamat.

A legutóbbi bejegyzésemben nem tettem említést a kiegészítő eszközökről, ezért ezt most pótolom. Kezdetben egy kiszuperált, szivárványszínekben pompázó iskolatáskával a hátamon bukdácsoltam a parti kövezéseken. Gyanítom, viccesen nézhettem ki. Fotóval nem szolgálhatok, mindenkinek a fantáziájára bízom, hogyan is festhettem. A gyermeki táskában igencsak szűkösen fértek el a különböző kellékek, ebből fakadóan (is) hamar lecseréltem. Az egyik sportáruházban vásároltam egy vadászoknak ajánlott túra hátizsákot. Nagyméretű, könnyű, sok zsebes, párnázott, kényelmes, vízhatlan, magyarán minden elvárásomnak megfelelt. Elnézve a többi sporttárs felszerelésigényét, néha olyan érzésem támad, hogy túlzottan sok dolgot cipelek magammal. Nézzük, miket rejt a táskám: fejlámpa, 1 db közepes méretű műcsalis doboz, wolfram- és fluorocarbon előke, pergető kapocs, fogó, kés, olló, érfogó csipesz, wobbler szabadító (surfer), szúnyogriasztó, esernyő, rongy, fényképezőgép, egy kulacs víz, iratok, matrac, fotóállvány. És ezek után csodálkozom, hogy a többiek megmosolyognak, mert nekik egy válltáskában elfér az összes cuccuk.

Kevés kivételtől eltekintve minden halamat visszaengedem, ezért számomra elsődleges szempont a halvédelem. Őszintén megmondom, nem tudom, melyik a legkíméletesebb eljárás a zsákmány kiemeléséhez. Ahány ember, annyiféle szokás. Nem akarok okoskodni, inkább leírom, hogy miként látom dolgokat, a többi horgász pedig cselekedjen a saját belátása szerint.

Kifejezetten utálok a hal szájában vagy kopoltyújában turkálni. A kopoltyújánál fogva még egyszer sem emeltem ki halat a vízből, tehát ebben nincsen gyakorlatom. Szerintem ehhez a művelethez rutin és jártasság szükségeltetik. Egy bizonytalan kéz magában hordozza annak veszélyét, hogy akaratunkon kívül kárt okozunk a halban. Alkalmazhatnám még a tarkón fogást is, de gyermeki kezeim vannak. Ráadásként ott munkálkodik bennem a félelem, hogy amikor nyúlok a halért, az megugrik és belerántja valamelyik ujjamba a hármas horgot. Harmadik lehetőségként megemlítem a lip gripet. Hát, mit ne mondjak, sok jót eddig nem hallottam róla. Régebben egy ismerősömnél láttam használat közben, de nem győzött meg. Kettő menyhalat emelt ki a vízből, mindegyiknek kettétörte az alsó állkapcsát. Az esetek 99%-ában merítő segítségével szoktam a halat partra emelni. Tudom, ezzel a nagyméretű eszközzel melósabb közlekedni, plusz az elvadult, bokros részeken könnyebb vele fennakadni, de nekem sokkal fontosabb a hal biztonságos kiemelése, mint a saját komfortigényem. Egy rövidített, házilag átalakított, teleszkópos rendszerű merítő nyelet használok. Akció közben egy határozott mozdulattal csak kilököm, és már teszi is a dolgát. A damilos fejek nekem nem jöttek be. Kettőt fordult benne a süllő és szétvágta az úszósugarai közötti hártyát, ezért váltottam és áttértem a gumis bevonatú merítőhálóra. Észrevettem, hogy ebből sokkal könnyebben tudom kiszabadítani az esetlegesen beakadt horgot, ráadásul a hal is kevésbé sérül benne. (Zárójelben megemlítem, hogy illik a zsákmányt kellően kifárasztani, és akkor talán nem fog nagy ramazúrit csapni a hálóban).

A parti pergetés részemről egyszemélyes sport. Eleinte frekventált helyeket látogattam, de kimondottan zavart, hogy a többi horgász miatt nem tudtam odaállni, ahova szerettem volna. Különben is rühellek mások mellett szobrozni és bosszant, amikor egy ismeretlen a sötétben mellém „lopakodik”. Mozgásával kocogtatja a köveket, elriasztja a halakat, hangoskodik, elém dob. Persze vannak óvatosabb és kevésbé zajos sporttársak, de ahogy észrevettem, nem ez a jellemző. Ismerek egy nyugdíjas bácsit, aki viszont úgy közlekedik, akár egy szellem. Véletlenszerűen szokott felbukkanni és mindig a frászt hozza az emberre! A legviccesebb, hogy az arcát még egyszer sem láttam nappali fénynél, világosban fel se ismerném. Tisztára olyan az idős bácsika, mint egy éjszakai bagoly, a sötétben éli az életét. Amúgy módfelett segítőkész, mindig szóba elegyedünk és örömmel osztjuk meg egymással az elmúlt horgászatok élményeit. Csipázom a kisöreg stílusát.

Bottal, merítővel a kézben és megpakolt hátizsákkal a sötétben, meredek parton roppant veszélyes közlekedni. Egy kiadós zuhé után pedig kimondottan életveszély az efféle mutatvány. Nem szeretnék senkit sem untatni, de elmesélek egy számomra nagyon tanulságos történetet. Nagyjából fél éve dobálhattam, amikor nagyképűen és lustaságból úgy gondoltam, nem kapcsolom fel a fejlámpámat. Csupán pár métert akartam odébb menni. Régebben már több alkalommal végigsétáltam ezen a kövezésen, tehát valamilyen szinten ismertem a környéket. Aki horgászott már éjszaka, az tudhatja, hogy a parton sosincs koromsötét. Árnyakat és világosabb foltokat többé-kevésbé látni lehet. Magabiztos voltam. Éppen rá akartam lépni egy laposabb kőre, amikor megtörtént a baj. A kő valóban lapos volt, csak éppenséggel oldalirányba. Ráléptem, lecsúszott a lábam, elvesztettem az egyensúlyomat és ráestem a hatalmas sziklákra. Egy ilyen helyzetben mit csinál az ember? Reflexszerűen maga elég teszi a kezét, hogy tompítsa az ütődést és védje a fejét. Én is ezt tettem. Óriási szerencsém volt, mert nem tört el semmim. Itt-ott kisebb horzsolásokkal megúsztam, egyedül a wobblerem látta komolyabb kárát a hanyagságomnak. A műcsali az ütéstől szabályosan kettétört. Ez a történet tragédiával is végződhetett volna, jó lecke volt számomra. Azóta mindig bekapcsolt fejlámpával közlekedem! Még egy utolsó gondolatot hadd mondjak el a sztorihoz kapcsolódóan. Bizonyára minden horgásznak ismerős a mondat: „Elmentem horgászni a Dunára. Majd jövők. Csók! Szia!” Azon az estén én is így köszöntem el a páromtól. Csak utólag gondoltam bele: mi lett volna, ha betörik a fejem? Hol keressenek a Dunán? A történtek óta minden esetben részletesen elmondom, hogy pontosan hova is megyek horgászni. (Kivéve, ha kettesben megyünk a párommal). Lehet, hogy szórakozni, kikapcsolódni indulunk a partra, de a veszélyforrások ott is jelen vannak. Nem árt elővigyázatosnak lenni!

Nyári estéken gyakran előfordult, hogy bizonyos szakaszokat a rablóhalak szabályosan elözönlöttek. Szinte órát lehetett igazítani a halak táplálkozásához, ugyanis ez az esemény mindig fényváltáskor következett be. Ahogy a nap elkezdett alábukni, a víz egyik pillanatról a másikra életre kelt. Hatalmas küszcsapatok jelentek meg a parti kövezés szélében, amelyekből a ragadozóhalak önfeledten lakmároztak. Fél óra leforgása alatt, ha nem volt ötven rablás, akkor egy sem. És ez a rituálé tényleg fél óráig tartott. A teljes sötétségben már csak egy-egy kósza rablásra utaló loccsanást lehetett hallani. Egy alkalommal, amikor az idegbaj kerülgetett, mert még kapást se tudtam kicsikarni, pedig körülöttem mindenhol rablások voltak, belevilágítottam a vízbe. Riadt snecik cikáztak mindenfelé. Szabályosan villogott a víz, látszott, hogy valami elől menekülnek. Váratlanul egy világító szempár nőtt a kövek fölé. Szédítő látvány volt. Majd később jött az elmaradhatatlan fröcskölés. De volt szerencsém ugyanilyet nappali fénynél is megfigyelni. Akkor egy balin csinálta a fesztivált. Óvatosan kiálltam egy kő szélére, a víz fölé hajoltam és ledermedve tanulmányoztam táplálkozási viselkedését. A balin a melluszonyát körkörösen mozgatva odasimult egy kőhöz és méregette az előtte úszó csemegét. Észrevétlenül egy helyben állt és várta, hogy a snecik ismét hadrendbe sorakozzanak. Amikor az apróhalak megnyugodtak, akkor finoman elengedte magát a sodrással, lendületet vett és hihetetlen gyorsasággal közéjük csapott.

Később próbáltam röviden elemezni a rablóhal zsákmányszerzési technikáját. A folyamatot négy lépésre osztottam. 1. A hal kiállt a mélyből. 2. Felvette a figyelő pozíciót. 3. Kivárta a megfelelő alkalmat. 4. Lecsapott. Ezek közül a harmadik pontra helyeztem a hangsúlyt. Mire várt a balin, hiszen ott volt előtte vagy 40-50 sneci? Nagy valószínűséggel az egy helyben lassan úszkáló prédát könnyebben tudja elkapni, mint a riadtan cikázó küszt. Tehát ahhoz, hogy eredményes lehessek, nekem is valami hasonlóan könnyed mozgást kellene kiváltanom a wobbleremből.

Este felhívtam Sztahovits Peti barátomat, hogy tanácsot kérjek tőle. Azt hiszem, Pétert nem kell bemutatnom senkinek. Néhányan biztosan emlékeznek még rá, hogy egyetemista korában anno „Matchmester” néven írogatott a különböző horgászoldalak fórumaiba és már akkor is szüntelenül sokkolta gyönyörű fogásaival az olvasóközönséget, idővel aztán profi pergető guruvá nőtte ki magát. A mai napig bevett szokása, hogy olyan képeket posztol, amelyek elé illene odaírni: Vigyázat! A nyugalom megzavarására alkalmas fotók következnek. Röviden lefordítom mondandómat: gusztustalan nagy süllőket fog. J Ebből a beszélgetésből idézem Peti néhány mondatát. „…Először vizsgáld meg az előtted úszó táplálékhalak méretét és azokhoz hasonló méretű wobblert válasszál. Abban a vízoszlopban kínáld fel a csalidat, ahol a ragadozóhalakat sejted, jelen esetben a víztetőn vagy annak közvetlen közelében, hiszen a rablásokat is ott láttad. Sokszor elképzelni sem tudnád, hogy milyen apró trükkökön múlik egy horgászat eredményessége. Próbáld meg nagyon lassan húzni a csalit. Nem baj, ha a víz tetején lötyög. Néha állítsd meg egy kicsit, hagyd, hogy a sodrás játsszon vele, táncoltassa…”

A következő esti bevetésemen előkotortam a dobozból egy felszíni wobblert, ami momentán egy Rapala Original volt. Még nappali fénynél bepöccintettem az elvágó víz szélére, a bottal megtartottam és szemrevételeztem a mozgását. Ha elkapta egy erősebb áramlat, akkor intenzívebben veretett és mélyebbre tört. Amikor kidobta a sodrás, felúszott a víztetőre, de némi mozgása még ekkor is volt. Orsóval nagyon finoman húztam rajta egy kicsit, aminek köszönhetően újra betört a folyásba. Ahogy észrevettem, a küszök is valami hasonló mozgással próbálják a sodrással szemben előrébb verekedni magukat. Aznap este, amikor megjelentek az első felszíni rablások, eszembe jutottak Peti gondolatai és rögvest cselekedtem. Felhelyeztem egy 9 centis Originalt és megkíséreltem az előre begyakorolt mozdulatokat újfent alkalmazni. Öt dobásból két kisebb süllőt fogtam. A második halat követően elégedetten indultam hazafelé, rettentően boldog voltam… folyt. köv.