Az első madárcsicsergések hajnalban kúsztak fülembe. Nem akartam felkelni, az előző napi italozgatás mellékhatása érződött a fejemben, ahogyan a gyomrom is tudatta rendesen, hogy behabzsoltam az este. Nem volt mese, ki kellett húznom – akarom mondani, tépnem – hálózsákom zipzárját és hátrahagyva mindent, célba vettem az egyszemélyest. Megkönnyebbülve, frissen-fitten kortyolgattam forró kávémat megpihenve az ordasi Dunapart kövein. A távolból fácánkakas rikkantását hozta felém a májusi szellő, mely kelet felől érkezett.

Csendben, halkan osontam a víz felé felszerelésemmel, nehogy felzavarjam valamelyik sátorlakót, a nagy horkolások közepette. Igen komoly szerzemények hallatszottak, hol innen, hol onnan, amelyek azonnal jobb kedvre derítettek. Többen is vallatták már a vizet, így körútra indultam, hogy megtudakoljam, miről beszélt nekik a folyó. Sajnos a kollégák néma szavakra találtak, senki sem tudott érdemleges információval szolgálni. Kérem szépen itt nem volt mese, úgy tűnt, a titkot magamnak kell megfejtenem, hogy hogyan tudok a víz és a halak nyelvén kommunikálni.

Odafigyelve, a köveket finoman pakolászva alakítottam ki aznapi horgászállásomat. Nem kapkodtam el építkezésemet, hisz gyors munkával nem lehet stabil várat alkotni. Persze vártam a folyó nagyurát is, hogy déli irányból érkezve felkorbácsolja annak vizét és hosszabb-rövidebb időre meggyorsítsa annak folyását. Tétlen, üres percek teltek el, mígnem 8 óra magasságában jellegzetes, mély morajlást repített a levegő felém. A kanyar mögül óvatosan dugta ki orrát és rákapcsolva sprintelésbe kezdve hajrázott egy monstrum a sodrással szembe. Fehér testén megvillanó piros orra tekintélyt parancsolóan hasította ketté a folyó addig tükörsima felszínét, maga után hagyva cunamit, ami faágakat és az eddig a parton pihenő civilizáció nem éppen kulturált nyomait a vízbe húzta, hogy ott folytassák hosszú útjukat a nagyvilágban.

Lassan elkezdhettem a horgászatot, felcsalizva repült horgom a 35 méteres távolságba. Etetőanyagnak a saját készítésű mixet töltöttem a kosárba, tudva ezzel nem nyúlhatok mellé. Elképzelésem az volt, hogy egy szisztematikus folyamatos etetés mellett odacsalom és helyben tartom az etetésre érkező halakat. Csalikat variálva kísérleteztem mi az, ami ízlik a halaknak, mivel járhatok leginkább a kedvükben. Remekül indult a halfogás, az ordasi dévérek partnerek voltak a teszt alatt. Egyen méretűek érkeztek az etetésemre, a 30-70 dekagramm közötti példányok határozták meg zsákmányom döntő hányadát. Háromféle horgon felkínált csali volt eredményes, amit nagyon evett a hal. Ezek a következőek voltak: Gamakatsu 1310B, Owner Furansu, Gamakatsu 1050N. Mindegyik típus csak 14-es és 16-os méretben működött. A gorombább szerelékre ritkán volt érdeklődő, finomkodni kellett a rendszeres kapások eléréséhez. Horgászatom vége felé dévér barátaim némileg eltelve, pihenőre hajtották uszonyaikat és odébb álltak. Ha az egyik halfaj nem eszik, próbáljuk meg a másikat – villant át fejemben. A horogra gazdagon tűztem csontkukacot, várva kinek is keltheti még fel a figyelmét. Vegyes lett a zsákmányolt halfauna. Balin, jász, sőt néhány kövérke bagolyszemű is megtisztelt jelenlétével, színesítve ezzel fogásomat.

11 óra környékén a gyomrom hangos morgással tudatta, ideje lenne némi szünetet iktatni a tesztbe, mert üres hassal a halfogás is gyatrábban megy. Vágódeszkámon megterítve nagyokat nyelve fogyasztottam el házikolbászos, lilahagymás, paprikás reggelimet. Csatlakozott hozzám Laci bá’ is, így egymással cserekereskedelmet folytatva kóstolgattuk egymás háztáji portékáját. Olyan jól belakmároztam, hogy ismét sétálni támadt kedvem. A töltésről kémleltem a kunság egyhangú sivár mezőit. Csak egy ragadozó madár körözött felettük remélve, hogy neki se marad üresen a bendője. Lefutva a gátról a foltokban harmatos fű eláztatta nadrágom szárát, cipőmben tocsogott a víz.

A napfény, a friss levegő és a szemet pihentető zöld természet jót tett a testemnek, lelkemnek és újult erővel fogtam neki a horgászsport tudományának. A résztvevők döntő része ekkor már a vízparton foglalt helyet, ültünk vagy tizen-, tizenöten egymás mellett, mint a verebek. A halfogás kényszere most már nem izgatott annyira, a délelőtt sikerült némi képet kapnom a halak jelenlegi igényéről. A szomszédokkal kellemes sztorizgatásba kezdtünk. Ki-ki a másikat ugratva nagyokat hahotáztunk, ezzel kitöltve a fogások közötti szürke, unalmas perceket.  Ebben a légkörben csorogtak az események, míg végül a nap korongja megközelítette a túlpart fáinak vonulatát és lassan ránk sötétedett. Este a ropogó tűz melletti sztorizgatások során régi történetek elevenedtek fel, hangos nevetések kíséretében.  A tábortüzet körbeálló tömeget hátulról füleltem, félig már a holnapi megmérettetésre koncentráltam. Visszafogott, kulturált italozásomat így is elnyomta az álmosság, kissé füstösen, de fáradtan bújtam hálózsákomba. Később a zsivaj is alábbhagyott, az éjszaka nyugalmát csak egy-két eltévedt uszály – gépházából kihallatszó - csattogó hang zavarta meg…

Megjegyzés: a képek nem minden esetben tükrözik a valóságot! :-) 

Fotó: Jeszenszki János, Novi >;-)), szerző