A horgászat egy olyan sport, hobby ahol mindig is voltak, vannak és lesznek kérdések, amelyekre a választ a halak fogják megadni. Így voltam én a method és hagyományos feeder kosaras keszeghorgászattal kapcsolatban is. Vajon a két módszer közül melyikkel lehetünk eredményesebbek? Esetleg a hosszú előkén felkínált, természetesen aláhulló csalit részesítik előnyben a dévérek? Vagy az etetőanyagba rejtett horog a megoldás kulcsa? Ilyen és ehhez hasonló felvetésekre kerestem a magyarázatot egy dunai dévérezésem során, ahol megversenyeztettem a két módszert.

A nyáron ritkán futottam össze a nyálkás bőrűekkel, de talán kijelenthetem, hogy célzottan nem is horgásztam rájuk. Az egyik augusztusi reggelen barátom telefonhívása ébresztett és boldogan újságolta el, hogy az éjszaka második felében - éjféltől hajnali ötig - több dévért is sikeresen terelt szákba fél és másfél kilós átlagsúlyban. Rögtön megfogalmazódott bennem az elhatározás, hogy másnap éjszaka én is rápróbálok a helyre, hátha hozzám is beköszönnek a mohós szájúak.

A felszerelések a következő képpen néztek ki. A botok azonos típusúak, Topmix ISIS Carp Boss 3,9-es hosszban, rajtuk negyvenes Shimano harcifékes orsók, melyeket 0,20-as főzsinórral láttam el. Bal oldali botomon egy klasszikus dévéres szerelékkel vártam az érdeklődő halakat. Ez az alábbiak szerint nézet ki. A főzsinórhoz 0,15-ös fonott dobóelőkét kötöttem (ez a gyakori dobások miatt indokolt), melyen egy 2 unciás alagút feederkosár a bot irányába szabadon csúszott. A dobóelőke végére egy gumitüskével ellátott előkerögzítő gyorskapcsot kötöttem, amely fölé egy gumigyöngyöt is beiktattam csomóvédőnek. Az előkerögzítőbe egy 12-15 centis erőgumit húztam, hogy a zsinórra nehezedő erőhatásokat ezzel is tompítsam. Az előke hossza 80 centiméter, amely 0,14-es fluo carbon zsinórból és 14-es hosszúszárú keszegező horogból állt. A jobb oldali botomon szintén 0,15-ös fonott dobóelőke nyitotta a szerelék kiinduló pontját, melynek végére egy karabineres forgókapcsot kötöttem. Ebbe csatlakozott bele a 60 centis 0,35-ös monofil zsinóron csúszó 40 grammos method kosár. A kosár alatt egy quick change játszotta az ütköző szerepét, ebbe csatlakoztattam bele a 7 centis, szintén fluo carbon 0,14-es előkét, melyen egy 12-es némileg öblösebb horog volt megtalálható.

Az etetőanyag kiválasztásában nem bonyolítottam túl a dolgokat. Mindkét módszer esetében ugyanazt a keszeges csalogatóanyagot kevertem, annyi különbséggel, hogy míg az alagút kosárnál minden bedobásnál gazdagon adagoltam a csontkukacot, addig a methodnál ezt mellőztem. (Ha a method kosárba szánt etetőanyagot csontival dúsítom, megeshet, hogy hibát követek el. A töltőszerszámmal készített tökéletes gombócformát a nyüvek még a bedobás előtt széttúrják, így előfordulhat, hogy a horgom nem a kívánt módon - az etetőanyagban elrejtve - kerül bevetésre).

A csali kérdésében törekedtem az azonosságra, ennek megfelelően mind a két horogra három szem csontkukacot tűztem. Bár a barátom azt az információt adta, hogy az 5 szem csonti verhetetlennek bizonyult a gilisztával szemben, én mégis kételkedtem a légylárvák sikerében. Hát melyik dévér tudna ellenállni egy aprócska horgon tekergő vékonyka gilisztának? No, sebaj – gondoltam-, majd meglátjuk a víz mit produkál és a halak miként reagálnak a felvetésemre. A method bedobásánál mindig ügyeltem, hogy a kosár töltése és a vízbe csobbanása közti idő intervalluma a lehető legrövidebb legyen, mert 2-3 perc elteltével a csontkukacok mindig kitúrták magukat a gondosan megformázott etetőanyag gombócból.

Éjfélkor keltem és negyed kettőkor már az első dobások záporoztak a Duna egy csendesebb, nyugodtabb szakaszán. 4-5 percenként frissítettem, így létrehoztam egy koncentrált etetést. A folyamatos dobásoknak köszönhetően az újonnan érkező halak mindig találtak elegendő mennyiségű csalogatóanyagot a mederfenéken, így próbáltam a lehető legtovább az etetésemen tartani a keszegeket. Mind a két botot 35 méteres távolságra klipszeltem ki, úgy éreztem ez az a távolság, amit kényelmesen és pontosan meg tudok majd horgászni. Az elgondolás jónak bizonyult, a későbbiek folyamán a kimért távon már nem kellett változtatnom. Az éjszakában nagyon bíztam, hiszen horgászbarátom is ebben a napszakban fogdosta a legnagyobb intenzitással a halakat. Persze a horgász tervez, de az általában sosem úgy van! Mondanom se kell, fél 3-ig egy mozdításom se volt. A gilisztás dobozokat az előző horgászatom után bent felejtettem a kocsiban, amik a nappali forróságnak köszönhető remekül megfőttek. A három edényből két döglött, nyúzott szálat tudtam összevadászni, ezeket tűztem a bal oldali botomra amolyan próbaképpen. Természetesen, rögvest kapásom lett és merítőbe is csúszott az első hal, egy kilós dévér személyében. Hát ennyi volt a gilisztával csalizott horgászatom története, innentől fogva már tényleg csak csontkukacot tűztem a horogra. Ismét üres percek, órák következtek és nem fogtam semmit. Már azon tanakodtam, hogy hazamegyek, de a reggeli hűvös levegő és a víztetőn fürdőző halak látványa maradásra késztettek. Fél ötig az egy szem eltévedt dévéren kívül nem fogtam semmit, majd ismét bejelzett a bal oldali botom spicce. Újabb szép dévérkeszeg került, az addig árván raboskodó társa mellé. Innentől fogva viszont nem volt megállás. Mintha kicserélték volna a vizet, a fél kilósnál nagyobb keszegek sorban érkeztek a hosszú előkével ellátott szerelékemre. Az alagút kosár már 7:1-re vezetett a jobb oldali bottal szemben, amikor megjelentek az első keszegek a method szerelékre is. A horgászat elején még úgy gondoltam, hogy a hosszú előkés szerelékkel majd szépen odapirítok a XX. század angol halfogó tudományának, de nem így lett. Reggel 6 órától a methodon valami elképesztő roham kezdődött és megsemmisítő vereséget mért a másik szerelékre. Az utolsó két dobásnál kíváncsiságból még a botokat is felcseréltem, de ott is a method bizonyult nyerőnek. A nappali elviselhetetlen hőséget nem akartam megvárni, így reggel nyolc órakor befejeztem a horgászatot. A végeredmény összesítve 28:18 lett a method javára. Összesen 26 db dévérkeszeget fogtam, melyekből a nagyobb példányokat a hosszú előkével csábítottam horogra. Sikerült még egy kis pontyos is fognom ezzel a szerelékkel, míg a rövid előkén egy kilós jászkeszeg törte meg az dévérek egyeduralmát.

Ami a method előnyét szolgálta, hogy a kosár megtöltése és a horog csalizása egy jóval gyorsabb horgászatot tett lehetővé. Míg a hosszú előkével nehézkes a kosártöltés, mert a csali távol helyezkedik el a kosártól, addig a method esetében ez pont az ellentettje.  Így a methodnál „plusz” mozdulatsorokat spóroltam meg minden egyes bedobásnál.  

A horgászat elején a méretesebb halak mutattak érdeklődést. Ezek a halak óvatosan, a kosár tartalmától távolabb csípegettek, vélhetően ezért is részesítették előnyben a hosszúelőkés szereléket. Pozitívumként a módszer mellett szólt még a felcsalizott horog természetesen aláhulló hatása, így becsapva a tapasztaltabb dévéreket. Valószínűsíthető, hogy egy nagyobb egyedszámú dévér csapat úszhatott be az etetésemre, melyek elverték az addig finoman csípegető nagytestű halakat. Ezek a kisebb testű halak jóval bátrabban táplálkoztak előző társaiknál, sokszor előfordult, hogy a kosár csobbanását követően rögtön rárontottak annak tartalmára. Megfigyeltem, hogy olykor a bedobás-kapás között alig telt el 20-30 másodperc is. Tehát kijelenthetem, hogy a folyamatos, ütemes etetés meghozta a gyümölcsét és ez által nagy mennyiségű halat sikerült összegyűjtenem koncentráltan egy helyre. Az üres horoggal való method horgászatot sajnos nem próbáltam ki, pedig érdemes lett volna, hogy így megbizonyosodjak róla, valóban-e a felcsalizott horog keltette fel a halak figyelmét, vagy inkább az etetőanyag. Mégis kijelenthetem, hogy egy ilyen röpke 6-7 órás horgászat alatt is rengeteg tapasztalatot szereztem, melyeket remekül tudok majd kamatoztatni a későbbi horgászataim során.