Nemrég történt egy igen szomorú esemény, amiről szerintem minden horgász valamilyen formában értesült. Egy „spori” illetlenül, durván viselkedett egy futó hölggyel a csepeli Csőhídi versenypályán június 21-én. Erről a sztoriról nem kívánok írni, gondolom, mindenkinek megvan a maga véleménye a történtekkel kapcsolatban pro és kontra szinten.

A történet beszámolói alatt található hozzászólásokat böngésztem, ahol belefutottam néhány, mondhatni igen érdekes véleménybe, ami általánosságban beszél a horgásztársadalomról. A kommentelők rövid-hosszú sorokban taglalják, hogy nem új keletű a probléma, mert igen is a horgászok ilyenek. Elgondolkodtam  azon, hogy vajon ezek a hozzászólások mennyire valós tartalmúak. Valóban ilyennek látnak minket horgászokat azok a személyek, akik külsősként elsétálnak mellettünk a parton? Kicsit megpróbáltam beleásni magamat a témába és leírni gondolataimat…

Két hozzászólás az egyik megjelent cikk alatt:

„Tudva, hogy szinte az összes horgász látens alkoholista, akik főleg a panelmagány nyújtotta pörköltszagú asszonykától menekülnek eme ’sportág’ felé én személy szerint nem csodálkozom a történteken.”

„A Velencei-tónál laktam négy évig, a horgász (leszámítva a helyieket) nagyjából olyan embert jelentett, aki egy rekesznyi sör társaságában töltötte el a napot.”

Kezdjük is az elején, lássuk miket tapasztaltam az iskolapadban, tizenéves koromban. Vidéki gyerekként budapesti iskolában végeztem el közép sulis tanulmányaimat. Az osztály ahova jártam 39 fővel indult, majd ez a négy év alatt lemorzsolódott 21-re. A csoportban én voltam az egyedüli nebuló, akinek a hobbija a horgászat volt. Mondanom se kell, abban az időben a pecázás nem számított a „menő” szabadidős tevékenységek közé. Amikor az osztályban szóba került a horgászat természetesen mindig hangos viccáradat lett a vége, aminek hellyel-közzel én által a középpontjában. Bevallom őszintén akkoriban megpróbáltam nem foglalkozni az egésszel és meghazudtolva magamat hasonlóképpen én is próbáltam jókat nevetni saját magamon. Emiatt nem éreztem magamat kirekesztetnek, de – így utólag - nem estek jól ezen megnyilvánulásai a többieknek. Magyarul megfogalmazva az akkori fiatalok szemében „ciki” embernek tartották a horgászokat. Mindez 8 éve. Vajon azóta, más véleményen vannak a fiatalok?

Megkérdeztem az utca emberét mesélje el nekem, milyennek látja a horgászokat? Milyen emlékei vannak velük kapcsolatban és itt pozitív, negatív gondolatokat is fogalmazzon meg nyugodtan.

Fruzsina, 27 éves

A horgászokról általánosságban? A legelső gondolat, ami eszembe jut az a türelem. Azt hiszem a horgászok, pontosabban a jó horgászok türelmesek és nyugodtak. Legalábbis a vízparton. A második: nagyon éberek és szemfülesek. A harmadik: szerintem minden horgász FANATIKUS. Egyszerűen szerelmes a halakba. Máskülönben ki ülne órákat a tűző napon egy csónakban, szúnyogok között egy kis pontyra várva? A negyedik ponttal visszakanyarodnék a harmadikhoz, szóval szerintem isznak is rendesen. Máshogy nem lehetne kibírni a fent említetteket. Bár lehet, hogy csak magamból indulók ki… :-) Az ötödik: messziről kiszúrni őket terepcuccaikról és arról a barna nagy zsákjukról, amiben féltve őrzött, egyébként iszonyat drága botjaikat cipelik a hátukon, általában biciklit tolva. De úgy gondolom a legjellemzőbb, hogy állandóan hazudnak a hal méretét és mennyiségét illetően. És persze másról sem tudnak beszélni csak a fogásairól. A szerelméről, a büszkeségéről, a halról. Ja és nem utolsósorban borostásak és halszagúak.

Fiatalként a Duna partján sose találkoztam a hozzám hasonló korosztállyal. Ha belefutottam egy-egy tizenéves horgászpalántába, azok mind az édesapjukkal, vagy valamilyen rokonukkal társulva vallatták a vizet.

Béla, 50-es évei környékén járó, gyermek és ifjúsági horgászokért felelős egy horgász egyesületnél

Nehéz röviden a témáról beszélni, mert többféle nézőpontja van a történetnek, ebből most csak kettőt említenék…

Alapvetően a külső szemlélő azt látta, tapasztalta az elmúlt 3-4 évtizedben, hogy a horgászat a következőkről szól; a pecás kimegy a partra, belógatja a csalit és idővel szó szerint kirángathatja a halat, amit utána el is visz (jobb esetben leütve) a konyhára, melyből bográcsos halászlé, ízletes harcsapörkölt, vagy süllőfilé került a család vagy a barátok asztalára. S ez még az elfogadhatóbb megoldás a titkon árusított, vagy a lábasjószágnak odavetett halakhoz képest. Magyarul az akkori kor rájátszott az ősembertől megörökölt vadász- és a XX. századra átültetett zsákmányszerzési szenvedélyre, azaz elfogadottá tette minimális feltételek mellett, a legális, relatív nagy tömegek által kivitelezhető közvagyonhoz történő hozzáférhetőséget, megszerezhetőséget. Tehát hordozunk egyfajta valós örökséget a múltunkból, aminek még ma is van hozadéka. Sokan (és ez sajnos igaz a közvetlen egyesületem néhány tagjára és a környezetemben horgászó ismerősökre is) a halakat ellenfélnek, legyőzendő lénynek tartják, mely nem több mint emberi eledel, s úgy is bánik vele. Úgy látom, még sok évnek kell eltelnie ahhoz, hogy ezt az örökséget átváltsuk egyfajta fenntarthatósági, természet megóvási folyamattá.

Azért az elmúlt 10 évben én már látok valamiféle pozitív változást is. Egyre többen foglalkoznak a felnövekvő fiatalokkal, azok szemléletformálásával, a meglévők megváltoztatásával. Egyre több olyan egyesület, klub alakul, melyek a természet megőrzésére, az abba való érték visszaforgatásába, így a halak, védelmére, tiszteletére hívja fel a figyelmet.

Nyugodtan ki merem jelenteni, hogy ma már egyre több sporttársról hallom, nem egy ismerősöm és barátom próbál ahhoz hozzátenni, hogy az eddig megrögzött, megörökölt sztereotípiákat a ködös múlt homálya fedje be. Reményeim szerint, idővel a külső szemlélő is majd azon fog csodálkozva meglepődni, hogy a 60-as évektől a 90-es évekig hogyan bántak a halakkal, s nem azon, hogy egyes sikeres horgászat részeként a kifogott jószág fotózása és a környezetébe történő visszahelyezése a legalapvetőbb része a modernkori természet és halbarát felfogású horgászatnak.

Gábor, 44 éves

Szerintem (a pszichológusom szerint gyakrabban kellene a szerintem szót használnom) a horgászok sem más emberek, mint bárki más az országban. Komolyra fordítva a szót gyermekkoromban én is horgásztam, javarészt sikertelenül, de mégis ismerem a halfogás örömét és a vízpart szépségét, nyugalmát. Ezért meg tudom érteni mindazokat, akik horgásznak szabadidejükben. A felgyorsult világunkban ez azonban nem elég inger gazdag környezet, ahogy egy könyv sem az. És persze vannak a terepjárós, részeg, tetovált, szemetet szétdobáló, trágár módon ordibáló fajta, aki egy más tészta (a pszichológusom szerint, az indulatok elfojtása csak az énem darabjainak lehasításához vezet, ez a rossz megoldás). :-) - szerk. Szoktam még látni versenyhorgászokat is hosszú botokkal. Itt mindig olyan érzésem támad, hogy inkább azon versenyeznek kinek nagyobb.

Lehetséges, hogy az emberekbe beleégett egy életkép, hogy mi ilyenek vagyunk horgászok. Meg merem kockáztatni, nincs olyan horgász, aki ne találkozott volna az alábbi mondatokkal: „Én azt hittem a horgászat egy olyan hobbi, amikor kiülsz a vízpartra és egész nap bámulod a botodat és nem fogsz semmit.” „Hogy vagy képes hajnalban felkelni és némán ott gubbasztani a botok mellett, hogy várd, hátha ráakasztja magát egy szerencsétlen hal a horgodra”. „Te is úgy csinálod, mint a Louis de Funés, hogy dobbantasz és egyből jön a hal?” „Szerintem a horgászok csendes örültek”. Erős, nehéz, néha vicces mondatok. Igen, gyakorta megfordulnak baráti beszélgetések alatt, amikor egy ismerősnél kiderül, a horgászat a kedvenc időtöltésünk. És ekkor jön a magyarázkodás, hogy megpróbáljuk ezeket a tévhiteket elhessegetni. „Ez nem így van, súlyos tévedésbe vagy”. Én már nem erőltetem magamat, inkább egyből terelem a témát.

Mónika, 35 éves

Én sokáig azt gondoltam, hogy a horgászat az idős kisnyugdíjasok hobbija. Akik egy kevéske nyugalomra, magányra vágynak távol az otthontól. Meg különben is nem kifejezetten a fiatalok kedvenc elfoglaltsága, mert a parton nem minden esetben koszmentes, komfortos és még wifi sincs a közelben. Régebben külső szemlélőként roppant unalmasnak tűnt ez a fajta tevékenység. Aztán a jelenlegi férjem meginvitált egy-két pecára. Kezdetben a korán kelés gondolata elriasztott, de úgy éreztem ilyet még sosem csináltam, kipróbálom. Eleinte nem szerettem meg a horgászatot, de más szemmel tekintettem a horgászokra. Az ott töltött percek alatt a természet adta nyugalom és szépség olyan feltöltődést adott, amit semmi sem tud felülmúlni ebben a zajos világban. Aztán azt is megértettem, hogy ugyanúgy képes sikerélményt adni egy-egy szebb hal megfogása, mintha lefutottad volna a napi 5 km-edet. Szóval megvan ennek a hobbinak is a varázsa.

Nem haragszom és nem utálok senkit amiatt, mert más véleményen vannak a témáról. De feltehetjük a kérdést: vajon Mi horgászok magunknak köszönhetjük, hogy ilyeneket gondolnak rólunk? Vagy pusztán ez csak egy hiányosan felépített image arculat és a múlt marketingesei rossz képet festettek rólunk? Esetleg ezek a beivódott emlékek negatív hagyatéka? Nem tudom, lehet az idősebb korosztály jobban tudja a választ. De előfordulhat, hogy majd a jövő megválaszolja és talán megváltozik az emberek véleménye a horgászatról, horgászokról. Csak ennyit akarta leírni, remélem megmozgatta az olvasó gondolatait a fenti sorok.