Nem is tudom hol kezdjem a kalandos történetemet… Igazság szerint nem vagyok egy nagyhalas horgász. A Balatonra sem azért járok, mert kapitális példányokat szeretnék fogni. Egyszerűen csak ki akarok szakadni a dolgos hétköznapok monotonitásából, csodálni a természetet, ezt a hatalmas és kiszámíthatatlan vízfelületet, amely oly sok kellemes emlékkel ajándékozott meg az itt eltöltött horgászatok során. Nem volt ez másként április utolsó péntekjén sem, amikor is feederezni indultam el a fonyódi magas hegyhez.

A horgászat nem úgy indult, ahogyan elterveztem. Rögtön az első három pontyom még idő előtt távozott. A fárasztás alatt vagy kiakadt a horog, vagy szakadt az előke. Mindezek mellett még bent hagytam két komplett szereléket is! Az izgalmaktól remegve megállás nélkül csak a leamortizált szerelékeimet kötözgettem. Mi jöhet még? -tettem fel magamnak a kérdést. Aznapra már elkönyveltem, hogy a szerencse elpártolt mellőlem. Lehet inkább otthon kellett volna maradnom?

Hajnalban némiképp javította a statisztikát egy kettes ponty sikeres megfogása, majd eseménytelen percek következtek, egészen addig, mígnem a bal oldali spiccet el nem csavarta valami víz alatti szörny. Ahogy megakasztottam a halat az rögtön elindult befelé és megállíthatatlanul távolodott a déli parttól. Nem volt az a sietős száguldás, csak komótosan ballagott a mélyebb víz irányába. Azonnal tudatosult bennem, hogy nem egy hétköznapi „tescos” ponty kívánta meg az egy szem főzött takarmánykukoricát. Az orsó dobján már alig marad néhány tekerés az első 180 méterből, amikor végre sikerült megálljt parancsolnom az ismeretlen elkövetőnek és oldalazva elindult a part felé. Kénytelen voltam a hal után eredni, jó 40-50 méterre eltávolodtam az eredeti horgászállásomtól. Szerencsére velem volt párom nevelő apja, aki sietősen, gyors léptekkel hozta utánam a merítőt. Apránként, méterről-méterre nyertem vissza a lehúzott madzagot, miközben csak imádkoztam. Legbelül úgy éreztem ez a hal megfoghatatlan számomra, hiszen majdnem minden ellenem szólt. A fenék telis-tele volt borotvaéles kagylókkal, szerelékmarasztaló kövekkel, a főzsinór mindössze csak 20-s volt, a horog sem valami öblösebb fajta, mindössze 8-as. „Áhhh, képtelenség, hogy szákba tudjam terelni ezt a nagyhalat”. – ilyen és ehhez hasonló gondolatok motoszkáltak az agyamba. Hosszú percek teltek el, mígnem sikerült partközelbe húzni a halat. Először itt kezdtem azt érezni, hogy akár még happy endel is zárulhat ez a nem hétköznapi történet. Újabb idegtépő percek következtek, közben a karomon egyre jobban eluralkodott a fájdalom, a kicsapó hullámok miatt térdtől lefelé teljesen eláztam. Remegtem, mint egy nyárfalevél és próbáltam nem foglalkozni a kellemetlen impulzusokkal. Te jó ég, mekkora hal. – fogalmazódott meg bennem, amikor először megpillantottam a matuzsálemi hal kontúrjait. Közel fél órát hadakoztunk, míg végül sikerült óriási szerencsével elsőre megmeríteni a hatalmas balatoni pikkelyest. Életemben nem fogtam még ekkora pontyot. Csak álltam felette és csodáltam robosztus méreteit, izmos testét, amely teljesen elbűvölt. (12,90 kg).

A hal partner volt a fotózásnál, békésen tűrte a rövid ideig tartó fogságot, egyszer sem ugrott meg. Sokat nem vacakoltam, nem akartam, hogy véletlenül összetörje magát vagy gyakorlatlanságom miatt kárt okozzak benne, ezért gyorsan visszahelyeztem éltető elemébe, majd végleg eltűnt a Balaton felkavart vízében. Röviden ennyi a történetem. A fotót elnézve szerintem minden érzés az arcomra van írva. Így a végére mit is mondhatnék: Köszönöm Balaton!

Ui: a későbbiekben sem unatkoztam. Igazi halbőség jellemezte tavaszi horgásztúrám minden egyes napját.